(P: Ez alapvetően Lilla
bejegyzése lesz, de válogatott vicces/érdekes/témába vágó dolgokkal próbálom
emelni a poszt alapjáraton is magas színvonalát, ezeket mindig zárójelben
láthatjátok majd.)
Az ember hajlamos azt gondolni,
hogy bizonyos szinten az oktatás mindenhol ugyanúgy megy, a módszerek nagyjából
egyeznek, és különösebben nagyobb tehetség nélkül (de persze a megfelelő tudás
birtokában) szinte bárki képes megtanítani bizonyos dolgokat 13-14 éves
gyerekeknek.
Bárcsak Kínára is érvényesek
lennének az univerzális szabályok. Nehéz lenne leírni, hogy pontosan mi és
hogyan működik itt az oktatásban, viszont azzal, hogy betekintést nyerhettem
személyesen is ebbe az egészbe, jó pár kérdésemre választ kaptam.
Kezdjük az egészet ott, hogy már
Patriktól és más kínaiakkal dolgozó embertől is hallottam azt, hogy nehéz a
közös munka. Főleg azért, mert minden lassan és vontatottan megy, az
alkalmazottaknak a szájába kell rágni mindent, hogy mit hogyan csináljanak, és
miután kész a munka, még le is kell ellenőrizni azt. Tapasztalt főnökök
gondolom értik, miről van szó, de ha találkoztak már ezzel a helyzettel, akkor
képzeljék el, hogy ez szinte minden alkalmazottal így megy és mindig. A lényeg
az, hogy az önálló gondolkodás nem megy túl jól, a felelősségvállalás sem
igazán az erősségük, de talán a legrosszabb az, hogy egy ember munkáját
általában hárman végzik el.
(P: A cégnél általában hatékonyan
és pörgősen megy a munka, de mikor valakire rábízom egy mail elküldését és
másnap kiderül, hogy nem sikerült megcsinálni, olyankor azért furán nézek. Vagy
pl. olyan is volt, hogy megmondtam az asszisztensnek, hogy menjen el a postára,
ismétlem sima, mezei postahivatalba és adja fel a küldeményt Magyarországra,
utána pedig visszajutott hozzám, hogy a többiek egy futárt láttak kijönni hozzá.
Utána megkérdezem, hogy is van ez, erre mondja, hogy de hát ő simán postán
küldte el, csak ugyanannyi volt, ha kijön érte a csávó mintha ő elmegy feladni.
Már épp megnyugodnék, másnap pedig kapok egy telefont Magyarországról, hogy mi
küldtük-e DHL-el feladó nélkül a csomagot. Na neeeee… )
Az én véleményem erről az, hogy
nyilván valahol ez indokolható, hiszen túl sok az ember, viszont munkát
mindenkinek kell adni, és ezt nyilván úgy lehet a legkönnyebben megoldani, ha a
hatásköröket és a felfogóképességet kicsit leredukálják. Az biztos, itt Kínában
nem tart attól senki, hogy munka nélkül marad, csak hát ugye nem mindegy, hogy
ki mennyit keres. Ahhoz viszont, hogy az emberek kellően egyformák legyenek,
már nagyon fiatal korukban el kell kezdeni a nevelésüket. Az óvodai oktatásról
nem tudok túl sokat, viszont egy barátom mesélte, hogy itt a csalás teljesen
elfogadott, ha az a ’legjobb jó’ érdekében történik. Erre a példa az volt, hogy
a kínai óvodában a magyar kisfiú büszkén mutatta apukájának, hogy milyen szépen
kiszínezte a képét. Már eleve gyanús volt a szülőnek, hogy egy 4-5 éves
gyerekhez képest ez tényleg nagyon szépre sikeredett, de amikor megnézte a
többi gyerek képét is, döbbenten tapasztalta, hogy ebben a csoportban mindenki
egy zseni. Aztán végül kiderült, hogy amúgy az óvónő készítette mindegyiket, és
erről tudtak a gyerekek is, sőt, a szülők is, és ez teljesen elfogadott itt,
mert a lényeg az, hogy senki nem vesztette el az arcát, magyarán senkinek nem
kellett szégyenkeznie amiatt, hogy esetleg rosszabb az ő képe, mint a másik
gyereké. (P: igazi birkákat nevelnek, így is kell)
Nos, ennek tükrében egy kicsit
elkezdtem parázni attól, hogy mit szólnak majd a vizsgaeredményekhez, amiket
kaptak a gyerekek az angol dolgozatra. Erre később térek majd rá. Mikor iskolába
kerülnek a gyerekek, akkor veszi csak igazán kezdetét a kollektív öntudat
felépítése. Az osztályfőnökök, ahogy észrevettem, sokkal nagyobb tekintéllyel
bírnak, mint nálunk, hiszen ők a felelősek azért, hogy az osztály a
viselkedésével ne hozzon szégyent senkire. Láttam egy-két nagyon véresszájú
ofőt, akiktől azért tényleg félni lehet. Ebből kifolyólag nagyon különbözőek az
osztályok. Az osztályok magatartása egyenes arányosságban van a jó tanulók
számával is. Nyilván ahol nagyobb a fegyelem, jobban is lehet tanítani. Persze
azt is észrevettem, hogy ahol nagyobb a fegyelem, ott sokkal kevesebb a
kreatív, saját személyiséggel bíró gyerek. Ezalatt azt értem, hogy bizonyos
szinten nehéz velük együtt dolgozni, ha valamilyen kreatív munkáról van szó. Ezzel
szemben ott, ahol inkább rosszabbak voltak, sokkal több ötlet jött elő,
látszott, hogy használják az agyukat. Ez talán annak is köszönhető, hogy ha már
nincs meg az a tudásuk, amit a könyvből tanulhattak meg, akkor már megpróbálják
legalább saját kútfőből kitalálni a választ.
Függetlenül attól, hogy az ázsiai
kultúrák kollektivista társadalmakban élnek, azért mégis csak gyerekekről van
szó, tehát az óra megzavarása a ’nagyon vicces’ megnyilvánulásokkal itt is
előfordul. Sőt, azt kell mondjam, hogy vannak emberek, akik tényleg nem
tartanak a következményektől, és mindent megtesznek, hogy az órát tönkretegyék.
Ilyenkor persze mindig megpróbálom rendre utasítani őket az osztály előtt,
általában eredménytelenül. Azonban, amikor valaki tényleg nagyon kihoz a sodromból,
akkor óra után elbeszélgetek vele. Nem egyszer volt olyan, hogy az órán
nagyszájú volt, utána a külön elbeszélgetés folyamán majdnem elbőgte magát
egyik-másik. Más tanároknál is láttam már ilyet, de ott általában mindig nagyon
sírtak a kölkök. Ez persze szintén az arcvesztéssel hozható összefüggésbe, bár
egyáltalán nem tudom, hogy miért durvább a négyszemközti beszéd az osztály
előtti leszidásnál. Egy másik alkalommal, amikor az egyik gyerek folyton
dumált, kihívtam a táblához, hogy énekeljen el egy dalt. Ez még egy
kíméletesebb módja a büntetésnek azt hiszem. Egy ideig ott álldogált, a többiek
nevettek rajta, ő meg zavarában egy hangot sem bírt kinyögni. Aztán az
osztálytársak elkezdték bíztatni, hogy énekeljen már valamit, és amikor
cérnavékony hangon belekezdett a dalba, akkor az egész osztály követte és végül
együtt énekelték a dalt. Ilyen szempontból tényleg odafigyelnek a másikra, és
megtesznek bármit, hogy senkinek ’ne essen bántódása’.
Az új magántanítványom is
mesélte, hogy a kínai emberek nagyon odafigyelnek a másikra, nehogy megbántsák
bármivel. Ez inkább azért vicces, mert itt Kínában, ha valaki telibe tapossa a
másik embert a metrón, akkor csak bambán ránéz az áldozatra és továbbáll. Még
véletlenül sem mondaná, hogy „bocs”. Persze néha-néha akadnak kivételek, de nem
jellemző. Amikor megkérdeztem a tanítványom, hogy akkor most hogy is van ez,
hogy annyira foglalkoznak más lelkivilágával, de a bocsánatkérés már nagyon
nehezen megy egy viszonylag jelentéktelen dologban, arra ő sem tudta a választ.
A lábra taposás csak egy egyszerű példa volt, de olyan is előfordult már
párszor, hogy éppen bicikliztem haza, és egy elég széles úton szembejött velem
egy másik bicajos. Számomra egyértelmű, hogy a jobb oldalon közlekedjek, de a
kínaiaknak nem mindig az, és ennek a srácnak sem volt az. Úgy, ahogy volt,
telibe jött nekem. Erre persze mi volt a reakció? A szokásos bamba nézés. Én
persze anyáztam, mert tényleg nagyon degeneráltnak kell lenni, hogy valaki
ilyet tegyen. Sajnos nem ő az egyetlen, aki így közlekedik, de itt abszolút a
„megszoksz vagy megszöksz” szabály van érvényben. Egy kicsit már én is tartok
attól, hogy túlságosan hozzászoktam az itteni dolgokhoz és mire hazamegyek,
mint amúgy is friss jogsis, majd tanulhatom újra az igazi KRESZ szabályokat…
(P: A közlekedéshez annyit
hozzátennék, hogy szerintem az ázsiai emberek – minden rasszizmust mellőzve –
egyszerűen hülyék hozzá. A japán driftversenyzőkön kívül nincs benne a
DNS-ükben, ez van. Nem látják át, hogy mozgó emberek/járművek honnan hova
fognak menni, mikor érkeznek oda, stb. Másrészt pedig nem is intelligensek, nem
fékeznek a veszélyes helyzetekben bízva a jó szerencsében, utána ha
összeütköznek akkor meg a Lilla által említett bamba ázsiai nézéssel merednek
egymásra. Mintha olyan váratlan lett volna!)
A mai posztba ennyi fért bele,
viszont lesz még folytatása, ahol leírom, hogy milyen is a suli, ahol tanítok,
na meg persze a diákok, utána a magántanítványaimról is írok (ja mert azóta
lett még egy).