Liángötákktákk

Először is, honnan jött az idióta cím? A „liǎng ge” azt jelenti, hogy kettő valami (a liǎng a kettő, a ge pedig számlálószó), a tákktákk pedig csak azért került oda, mert a tanárnő így fejezte ki, mikor két ilyen kis vonást kellett húznunk egy helyre.

A poszt lényege nem is ez, csak gondoltam írok én is az osztályomról. Igazából nem egyszerű dolog ez, mert van pár ember, aki néha jön-néha nem jön, szóval nem tudom, ők mennyire számítanak osztálytársnak.

Először a keménymag. Van egy orosz csaj, Elena, vele jóban vagyok, együtt szoktunk menni kajálni suli után a mongol menzára (illetve még egy orosszal, Sergey-jel, de ő nem osztálytárs). Elena sem 0-ról kezdte a kínait, tanult már fél évet itt Shanghaiban. Mellette szokott ülni egy iraki csaj, aki még nem nagyon tudta felvenni a ritmust, eléggé béna szegényke, a legalapabb dolgokat sem nagyon látja át. Az utóbbi egykét napban mondjuk sokat javult, lehet elkezdett otthon gyakorolni… Következő emberke egy pakisztáni, (szerintem) 35 körüli csávó, na ő is hasonló az iraki csajhoz, csak ő még bénább. Elvileg nem buta, mert PhD-t fog csinálni itt Kínában, de nyelvérzéke az nincs, angolul is úgy beszél, hogy az majdnem kínai. Következő emberke egy thai srác, mellette pedig egy német srác szokott ülni. Ők jófejek, néha dumálok velük, a kínai is jól megy nekik. Van két kenyai emberke is, ők általában mögöttem szoktak ülni, elég nehéz nekik a kínai kiejtés, de próbálkoznak. Amúgy róluk még annyit, mindenféle rasszista felhang nélkül, hogy büdösek. Ha mögöttem ülnek, akkor még istenes, de még a legelső napon ültek előttem, na az kegyetlen. Pedig rendes ruhák vannak rajtuk meg minden, de úgy tűnik, hogy ők nagyon fekete-afriakaiak, igazából azt nem értem, ők hogy bírják elviselni a saját szagukat (illetve egymásét). Nem tudom mi lesz velünk télen, csukott ablakoknál…

Most jöjjenek azok, akik kicsit összevissza járnak be. Van három mongol csaj, ők általában bejönnek, de most el vannak tűnve. Van még két vietnámi, egy csávó meg egy csaj, ők a tanév első napjaiban nem voltak ott, mostanában pedig igen, bár ma épp lógtak, ezért kerültek a „lógós csoportba”. Volt még 2 német lány is múlt héten, na ők ezen a héten nem jelentek meg egyik nap sem, szóval lehet, hogy nekik ennyi volt a kínai. Vagy az is lehet, hogy elrabolták őket és a szerveik már messze járnak, ki tudja…

Nem rossz kis csoport amúgy, csak azon szoktam néha kiakadni (és nem vagyok egyedül ezzel), mikor például a pakisztáni csávó szenved valami halál egyszerű dologgal csomó ideig, és nem tudunk haladni. Nem az a baj, hogy nem érti meg elsőre, hanem az, mikor már ezredszer csináljuk ugyanazt/mondjuk ugyanazt a szót, és még mindig csak néz hülye fejjel. Jó lenne, ha lassan felvennék a ritmust azok is, akik nem igazán érzik a dolgot, mert ha bonyolultabb dolgokra is rátérünk, akkor nagyon visszafognák a csoportot azzal, hogy még az alapokról sincs semmi fogalmuk. Majd meglátjuk…

Suliról most ennyi volt a mese, de azért van még 1-2 dolog. Például megkaptam az útlevelem, benne a residence permit, ennek már ideje volt! Lilla is megkapja, csak neki el kellett menni érte a város túlfelére, mert a sulija nem gyűjtötte be mindenkiét, mint nálunk.

Megkaptuk a következő havi ösztöndíjat is mindketten a bankszámlánkra, és ez egy BGF-esnek szinte hihetetlen. Mármint az, hogy a pénz az iskolától megjöhet időben is, nem kell hónapokat várni rá. Persze ez lenne a normális mindenhol, de ebbe nem megyek bele, aki BGF-es az átérzi a helyzetet, a többiek meg ne is akarják megtudni mi megy ott a pénzekkel…

Ennek örömére valószínűleg elmegyünk ma vásárolni, nekem egy őszi kabát kellene (meg még pár dolog tervbe van véve, de azok valószínű jövő héten lesznek esedékesek), Lilla pedig nem tudom mit szeretne venni, bár most, hogy van pénz, inkább az a kérdés, hogy mit ne szeretne venni! :D

Ezen kívül kezdetét vette a 8 napos szünet, hurrá!!! :)

Egy kis kiegészítés így utólag:

Úgy néz ki, a telefonhasználat költségeivel elégedettek leszünk, főleg, hogy ez a hónap kb ingyen van. Vagyis ebben a csomagban, amit a sulinál kaptunk, volt alapból valamennyi pénz meg ingyen sms-ek meg nethasználat, lényeg, hogy 50-et töltöttem rá, és az elején ettől 69 lett az egyenleg, most pedig, egy hónappal később, 60 egész valamennyi az egyenleg. Szerintem ez is azért ment le, mert a netcsomagra bővítést kértem, és ez 8 yuan. Viszont nem elég a bővítéssel együtt 130 mega net, úgyhogy a 8 helyett 20 yuanért lesz 200 megás csomagom jövő hónaptól. Remélem, ebben már bele fogok férni, főleg, hogy nem is netezek olyan sokat a telefonról. Így lesz 26+20 a számla alapjáraton, ez nem sok… Ha a net 200 megáját túllépem, az megánként 1 yuan, azt hiszem 200 ingyen sms jár a 26 yuanos díjhoz, és nevetséges percdíjak (egy perc kb 1-2 forint elvileg), tetszik ez a rendszer!

Szombati suli? Dell szerviz? Van itt minden…

Igen, holnap suliba kell mennünk. Szombaton! Szörnyűség!!!

Másrészt viszont így jövő héten végig szünetünk lesz. Az egész apropója az, hogy október 1-jén lesz a Kínai Népköztársaság fennállásának 63. évfordulója, és ez alkalomból lenne pár nap szünet, viszont itt is úgy csinálják, mint ahogy otthon szokott lenni, és inkább szombaton is van munka/tanítás, utána viszont egész héten szünet. Jelenleg ez mondjuk nem boldogít, a holnapi 6:40-es kelés gondolatától is rosszul vagyok… Nem baj, túléljük.

Suli után elvileg az international office-ban visszakapom az útlevelem, benne a tartózkodási engedéllyel, Lilla pedig el kell, hogy menjen az Exit-Entry Bureau-ba és ő is megkapja, hurrá!

A szünettel kapcsolatos véleményem az, hogy igazából még kibírtuk volna egy ideig, tekintve, hogy nemrég kezdődött a suli, de ha már így alakult, akkor örülünk és megpróbáljuk kihasználni. Gondolkodunk, hogy utazhatnánk kicsit itt a környéken, elmehetnénk esetleg bulizni is, meg vásárolni kellene pár dolgot. Remélhetőleg az üzletek azért nyitva lesznek a szünet ellenére! Eddigi megfigyelésünk szerint itt soha nem áll meg az élet, szombat-vasárnap is minden nyitva van, szóval ilyenformán a nyitva tartás a szünetben is beleférhet…

Lilla gépe még mindig üzemképtelen, voltunk ma a legközelebbi Dell hivatalos szervizben, ahol sajna nem tudtak segíteni egyelőre. Annyira jutottunk, hogy beszéltem telefonon egy emberkével a Dell kínai központjából, és azt mondta, hogy valószínű holnap fognak hívni, mit lehet tenni az ügy érdekében. Feldobta, hogy talán fizetnünk is kell, hogy megadjanak valami kódot, amit kér a HDD a gép elindításakor, én pedig felhívtam rá a figyelmét, hogy ez a gép még másfél hónapos sincs, és a gyári hiba nem a mi sarunk, szóval csak okosan bánjon a számokkal, mert nem tervezünk fizetni! Ekkor mondta, hogy ezt át kell beszélni a főnökkel, hogy ilyen esetben mi a teendő, illetve egyáltalán, mit lehet tenni, hogy megjavuljon a gép. A szervizben amúgy nagyon rendesek voltak, a magyar hivatalos szervizek példát vehetnének róluk! Főleg a CHS, akiknek ezúton is üzenem, hogy kiny**hatják! Itt nem az volt, mint ott, hogy bármit mondtam, nem hitték el és kapásból az ellenkezőjét állították, itt tényleg próbált az emberke segíteni, és nem jött ilyen kamu dumákkal, hogy „biztos rossz sorrendben tetted fel a drivereket”, „áááááá hardverhiba nem lehet” és társaik. Hozzátenném, otthon egy hétbe telt a CHS-es szerencsétleneknek, hogy belássák, igazam volt, és valami gáz van a hardverrel. Persze utána maszatoltak tovább, de sajna nem sokat értünk az igazammal, mert 2 nap alatt már nem lehetett mit tenni az ügy érdekében. :/ Kíváncsian várjuk a fejleményeket, nagyon jó lenne, ha megjavulna a gép, és még jobb lenne, ha mindezt ingyen oldaná meg a Dell (ahogy egy komoly cégnek illik, a termékeiért felelősséget vállalva).

Kezdek túl komoly lenni, abba is hagyom az írást. Egyelőre ezek a lényeges dolgok, majd jelentkezünk!

"Tanárnő, én hazamegyek!"

Figyelem! Gyengébb idegzetű (vagy inkább gyomrú?) olvasók számára nem feltétlen ajánlom ezt a posztot! Nem vészes, komolyan nem az, de ideírtam ezt, hogy aztán ne érje szó a ház elejét!

A címben klasszikust idéztem! Csak a diszkréció kedvéért ilyen híradó-stílusban jelölöm meg a szerzőt: K. Dávid (22). Aki tudja, miről beszélek, az már valószínű azt is tudja, milyen problémám akadt, aki nem, annak íme a magyarázat.

Tegnap este egy jó kis Xi’an style tésztát ettem. Ezt úgy kell elképzelni, mint mondjuk nálunk a bolognai, csak kicsit sötétebb a szósz, és értelemszerűen erősen kínai ízvilágú. Nagyon finom, tényleg a tíz ujjam megnyaltam utána, de sajna a gyomrom nem fogadta ilyen kitörő lelkesedéssel.

Ennek következtében tegnap este óta eléggé fájt a gyomrom, a további következményeket pedig inkább nem részletezem. Az igazi probléma ott kezdődött, hogy ez a scumbag kaja még ma sem hagyott nekem nyugtot, első órám közben kénytelen voltam kimenni. Első akadály: a férfi vécében csak ilyen lyukak vannak a földben (mármint valami vécé ez, de egy magyarnak nagyon fura), oldja meg az ember. Megoldás: női mosdó használata, és bízzon benne a paraszt, hogy senki nem jön a közelbe. Bár vannak helyzetek, mikor ez a legutolsó szempont… Következő akadály: nincs papír, még a női mosdóban sem. Szerencse, hogy éreztem, és vittem magammal pzs-t.

Azt hittem, itt vége lesz a megpróbáltatásoknak, de a következő órán megint elkezdtem izzadni. Gondoltam ez már nem állapot, és óra után szóltam a tanárnak, hogy nagyon gáz a gyomrom szóval lelépek. Odaadtam neki a házit, ő pedig mondta, hogy persze, menjek csak. Nem is parázott rá annyira, mert látja, hogy ezeket a dolgokat, amiket most veszünk, én eléggé tudom, úgyhogy le sem maradok semmi fontosról.

A koliig szerencsésen eljutottam, és úgy döntöttem, hogy a sürgősebb dolgok elintézése után beveszem a jól bevált gyógyszert, a házi pálinkát. Az amcsi szobatársam szerintem teljesen alkesznek gondolhat, mert minden alkalommal, mikor odamegyek, iszom. De hát tehetek én róla, hogy majdnem mindig azért kell odamennem, mert rossz a gyomrom és kell az orvosság?!

Jelenleg már Lilla kolijában vagyok, és várom, hogy hozza nekem az életmentő ebédet. Nyugi, valami kis light kaja lesz! Ha pedig nem javul a helyzet, akkor betelefonálok a kínai Tihanyinak a kínai asztrohülyeség műsorba, és energizálást kérek a gyomromra!

Hogy stílusosan zárjam a posztot, újabb idézet: „Ezt nem lehet ép ésszel kibírni, itt inni kell!”

Residence permit, feketepiac és egy új hűtő

Mindenekelőtt örömmel bejelenthetem: szinte teljesen meggyógyultam. Egy nagyon minimálisan még kell fújnom az orrom, de a borzalmas, méreg ízű lötyi, és a talán valamivel jobb ízű vízben feloldós poros orvosság meggyógyított végre.

A hétvége kevésbé ment zökkenőmentesen, ugyanis közeleg a tartózkodási engedély-igénylés lejárati ideje, ami az országba való belépéstől számított 30 napon belül lehetséges, és az én sulim pont aznapra szervezte ennek az elintézését, amikor nekem lejárna, vagyis szeptember 25-ére. Az orvosi vizsgálatok eredményei meg ugyebár 21-re voltak beígérve, de (meglepő módon) ezt is elhalasztották a következő napra, azaz szombatra. Tulajdonképpen annyi volt az egész, hogy lusták voltak válogatni pénteken, ezért azt mondták, hogy akinek kell a papírja, azt várják szeretettel másnap reggel 8-kor. Természetesen repestem az örömtől, hogy a szombatomat is korai keléssel kezdhetem, ráadásul akkor még mindig nem voltam túl jól, sőt, mindennek tetejébe még az eső is szakadt odakint, úgy hogy tényleg semmi kedvem nem volt az egész napos hajcihőhöz, ami rám várt.

Patrikkal nagy nehezen összekaptuk magunkat és első utunk a sulimba vezetett. Ott viszonylag hamar oda is adták a papíromat, és már mentünk is tovább az ’Exit and entry bureau’-ba, ahol a tartózkodási engedélyt adják ki. Meg volt minden papírom, gondosan kikészítettem már előző este, hiszen tudtam, hogy semmi kedvem nem lesz visszamenni csak azért, mert valami probléma van. Mivel Patrikék pont pénteken intézték ezeket, ezért fel sem merült, hogy lenne bármi, ami ne stimmelne. Elég sokat kellett sétálni a metró megállótól eddig az épületig, és bár volt ernyőnk, így is eláztunk rendesen, mert tényleg olyan volt ez az eső, mintha dézsából öntötték volna. Kb. 15-20 perces várakozás után végre sorra kerültünk, de nem sokáig tartott az örömöm, mert kb. 1 perc után el is küldött a nő, hogy nekem fehér papírom van, és neki sárga kell. Ezt a papírt állítólag a sulitól kellett volna megkapnom, és mivel a kínaiaknál fehér ember úgysem tudja kimagyarázni magát, ezért szemrebbenés nélkül küldött el minket, hogy szerezzük be a sárga papírt, ha akarunk itt valamit… Jött az immár szokásos dühroham. Főleg a sulit hibáztattam, mert ha pénteken odaadták volna az orvosi papírt, akkor már aznap elmehettem volna erre a helyre és kiderült volna a probléma, és szombaton elkérhettem volna a sárga papírom. Így viszont maradt egy sürgető határidő, egy hiányzó papír, amiről azt sem tudtam, hogy hol szerezhetném be és egy újabb túra erre a csodálatos helyre.

Szerencsére ma, hétfőn sikerült megszereznem a sárga papírt, amiről kiderült, hogy végig ott volt az international office-ban, csak hallgattak róla, mint a sír. Ennek az is lehet az oka, hogy más embereknek kipostázták, de érdekes módon mi Patrikkal nem kaptunk, sőt, még a létezéséről sem tudtunk. Amint megszereztem ez a lapot, máris mentem vissza az igénylő helyre, és körülbelül 2 perc alatt be is adtam a dokumentumokat minden probléma nélkül.

Visszatérve a szombatra. Bár az idő elég rossz volt, és a kedvünk sem túl rózsás, hirtelen ötlettől vezérelve megnéztük a híres Nanjing Road-i piacot, ahol amit nem lehet megvenni, az nem is létezik. Én már régóta vágytam egy sima, egyszerű fekete táskára és úgy gondoltam kijövetelem előtt, hogy nem is érdemes otthon beszerezni egy ilyet, hiszen itt Kínában valószínűleg sokkal jutányosabb áron hozzá lehet jutni. Így sikerült 850 yuanről lealkudni 100 yuanre egy jó kis fekete (mű)bőr táskát, amihez ráadásul volt még egy közepes méretű táska is. Ez pontosan annyiba került, mint amennyit én szívesen kiadnék egy táskára. Igazából ezen a piacon, ha jól alkuszik az ember, mindent pont annyi pénzért lehet megvenni, amennyit szívesen kiad rá. Maga a piac nem az a nálunk megszokott, standos, utcai piac, hanem egy hatalmas, négyemeletes épület, tele kis butikokkal. Az árusok meglepően jól beszélnek angolul (már amennyire egy kínai képes jól beszélni angolul), és főleg külföldi vevőkkel van tele a hely. Rengeteg a hamis luxusmárka, akár táska, ruha, cipő, óra, elektronikai cikkek formájában. Maga az árképzés is sajátos, 2 típusa lehet: az egyik, amikor az eladó irreálisan magas árat mond, aztán hozzáteszi, hogy „de csak neked, csak most, x összegért adom”, a másik pedig, hogy a kezedbe nyom egy számológépet, és várja, hogy te mondj egy árat. Teljesen normális dolog, ha az eladó által mondott első árnak a töredékét ajánlod, és utána, miközben a kínai összevissza sipítozik, hogy „de hát annyiért nem adhatom”, te szépen kisétálsz az üzletből, ő pedig rohan utánad, hogy jól van na, legyen annyi. Nem olyanok, mint az arabok, hogy elküldenek a legmelegebb éghajlatra, ha pofátlanul alacsony áron kell valamit eladniuk, nem azt mondom, hogy még így is nagyon szívélyesek, de biztos vagyok benne, hogy a kínainak még így is megéri, ha valami nevetséges áron adhat valamit. Vicces volt, az egyik boltban vettem szemhéj festéket, talán többeknek ismerős a MAC márka, na ez is ilyen volt, még az is rá van írva, hogy ’Made in Canada’, a csaj 90 yuanért akarta adni, én pedig mivel jókedvemben voltam a frissen vásárolt táskák miatt, ezért 25 yuanért elvittem végül. Kérdezte a csaj, hogy mit csinálunk itt Kínában, és mondtam, hogy egy évre jöttünk tanulni. Mivel a legfőbb érvem az volt, hogy azért nem adok több pénzt a sminkre, mert szegény diák vagyok, ezért ironikusan megjegyezte az eladó, hogy „ja, valószínűleg tényleg szegény diákok vagytok, ha egy évig Kínában tanultok…”. Csak mosolyogtam rajta, végül is igaza volt, de azért hozzátettem, hogy ösztöndíjjal jöttünk. Jól szétnéztünk, tudtunk volna még alkudozni, meg pénzt költeni, de a korai kelés, meg a sok gyaloglás miatt már kicsit elfáradtunk és úgy döntöttünk, hogy hazamegyünk inkább.

Íme a legújabb szerzeményeim: 

Vasárnap kialudtuk magunkat és verőfényes napsütés fogadott minket. A spanyol srác, Aitor adta a fülest, hogy valahol a közelben van egy út, ami tele van robogó meg bicikli árusokkal. Gondoltuk megnézzük, mert Patriknak nagyon jól jönne egy robi vagy egy elektromos motor, hogy a suliba hamarabb beérjen, meg egyébként is praktikus a rövidebb távú utakhoz, pl. bevásárláskor is. Sajnos csak új robogók voltak, mi viszont kifejezetten használtat kerestünk, mert nem akarunk rá annyit költeni, így üres kézzel mentünk vissza a koliba, de azért a hirdetéseket még nézzük serényen, hátha van valami jó ajánlat. Az angol tanári melókra is adjuk be folyamatosan a jelentkezésünket, de kb. sehonnan nem írnak vissza, azért ez elég bosszantó…

Útközben azért láttunk egy-két dolgot, ami nem feledtette, hogy Kínában járunk:

Biztonságosan záródó doboz

Azt hiszem az ÁNTSZ oda lenne a gyönyörűségtől, ha ezt látná

Igazi utcán füstölt kacsák... Biztosan jó lehet az ízük is

A mai nap viszont nem csak a tartózkodási kérelem beadása miatt volt eredményes, hanem azért is, mert elég jó áron sikerült beszereznünk egy hűtőt. 400 yuanért volt meghirdetve a kolihoz közel, mint kiderült, két mongol csaj árulta, akik itt laknak a koleszban, szóval még csak nem is kellett sokat cipelni. Ez a hűtő újonnan 700 yuan alsó hangon, bár a csaj azt mondta, hogy ő tavaly még 1000-ért vette. Akár igaz, akár nem, ennyi pénzért sehol sem láttam még hirdetve, és amúgy tényleg nagyon jó állapotban van, szóval szerintem jó vásárt csináltunk ezzel. Most már vehetünk tejtermékeket, ha van maradék kaja, azt is betehetjük, és megnyugodtam én is, hogy eggyel kevesebb van a beszerzendő dolgok listáján. Még hátra van egy matrac, egy gyümölcs centrifuga, egy bicikli és egy robogó. Szép lassan persze minden meg lesz, és abban reménykedem, hogy legelőbb sikerül munkát találni, mert akkor nem kéne azt nézni, hogy most mikor mit vegyünk meg.

Drukkoljatok, hogy visszaírjanak végre valahonnan!!!

Ja és egy korábbi bejegyzésben megígértem, ha újra látom azt a cipőt, ami annyira elnyerte a tetszésemet, akkor lefényképezem és megmutatom. Íme:

Képen még szebb lehet, mint ahogyan elképzelhettétek

Itt egy másik örökifjúknak :)

Diplomaosztó helyett kórház

2012. 09. 15.

Mielőtt bárki megijedne a cím hallatán, megnyugodhat, nem azért voltam kórházban, mert valami komolyabb bajom lett volna, leszámítva a magas vérnyomást, ami az idegességemből fakadt, de azt is leírom majd, hogy miért.

Patrik már réges-rég túlesett ezen az orvosi vizsgálaton, ami azért kell, hogy megkapjuk a vízumot Kínába egy évre. Az én sulim mostanra intézte el, hogy megcsináltasson mindenki mindent a nemzetközi kórházban, ami tulajdonképpen arra specializálódott, hogy a Kínába érkező külföldieknek megcsinálja az egészségügyi vizsgálatokat, meg mivel elég nagy kórház, gondolom a betegellátás is itt lehet.

Reggel hatra rendeltek minket a suli elé, ahonnan busszal vittek tovább, kb. 45 perc alatt. Mindenki nagyon kómás volt, én még azt mondhatom, hogy szerencsés vagyok, mert csak 15 percre lakom a sulitól, de a legtöbben sokkal messzebbről jönnek. Nem vártak túl sokat, 6 után 3 perccel már el is indultunk, semmi névsorolvasás, aki jött, jött, aki nem, az lemaradt. ¾ 7-re meg is érkeztünk, és kiderült, hogy csak 8-tól fogadnak bennünket. Nem fogadtuk a hírt kitörő lelkesedéssel, de nem volt mit tenni, ki kellett várni a 8 órát. Ráadásul a vérvétel miatt nem is lehetett enni és inni semmit, ami engem inkább azért viselt meg, mert a reggeli kávémhoz nem jutottam így hozzá.

Mikor végre bemehettünk, ahogy Patrik is írta, ki kellett tölteni egy papírt, hogy nincsenek fertőző betegségeink meg ilyesmi. Na itt volt egy amerikai csaj, aki tökéletesen demonstrálta azt, hogy miért hisszük azt róluk, hogy teljesen hülyék (ebben a kontextusban a butaságukról beszélek). Teljes felháborodással előadta, hogy náluk Amerikában nincsenek fertőző betegségek, mert hogy aki oda akar menni, annak nagyon komoly vizsgálatokon kell keresztülmennie, és felháborító, hogy pont itt kell megcsináltatni ezeket a teszteket, amikor ő biztos benne, hogy teljesen egészséges. Azt csak zárójelben megjegyezném, hogy nagyon brutálisan köhög, talán megfázott, de kicsit olyannak tűnt, mintha pont ő lenne ott a leggyengébb láncszem. Aztán amikor a spanyol ismerősöm mondta neki, hogy de képzelje, ezek a betegségek léteznek, és nem csak itt, hanem az egész világon, a csaj kikerekedett szemekkel nézett, hogy ez most komoly-e, és hogy nem gondolta volna, hogy manapság ilyen létezik… No comment…

Szóval miután kitöltöttük a papírokat, egy nőnek oda kellett adni a leleteinkkel együtt, amiket otthonról hoztunk magunkkal. Ezután mindenkiről készítettek egy nagyon előnytelen portré képet, fogalmam sincs, hogy miért, majd egy másik szobába küldtek, ahol átnézte egy emberke a leleteket. Itt kezdődtek a bonyodalmak. Részben a háziorvosom, részben az én hibámból fakadóan nem lett a hivatalos orvosi papíromra ráírva dátum. Innentől kezdve semmilyen leletemet nem fogadták el, és újra kellett csinálni minden egyes mérést és vizsgálatot, amit otthon korábban már megejtettem. Hiába voltak ott leletek dátumokkal, nem hatotta meg a marcona tagot, aki könnyelműen küldött engem a pénztárhoz, hogy fizessek ki egy valag pénzt a kórháznak. Sajnos nem volt mit tenni, bár nagyon nem szívesen, de le kellett perkálnom 470 yuant ott helyben. Ezért cserébe viszont azt kell mondjam elég magas színvonalú kivizsgáláson vettem részt. Persze ez nem kárpótolt abban, hogy feleslegesen mennyi pénzt kellett költenem rá, így végig idegbetegen, néha a méregtől a könnyeimmel küszködve, néha csak szimplán mogorván csináltam végig. Először egy öltözőszobába kellett menni, ahol fel kellett venni egy fehér köpenyszerű cuccot. Aztán lemérték a magasságot és a testsúlyt, majd tovább kellett menni a tüdőröntgeneshez. Ott megcsinálták a felvételt, majd egy hosszú folyosóra kellett tovább menni. Ott rengeteg kis szoba volt egymás mellett, és egy nővér várt kint, hogy mindenkit küldjön, ahova mennie kellett. Én a vérvétellel kezdtem, lecsapoltak két nagyobb fiolányit belőlem, és mehettem tovább az EKG-ra. Pillanatok alatt megcsinálták, és küldtek egy olyan orvoshoz, aki nem is tudom pontosan miféle orvos volt igazából, de arról kérdezett, hogy volt-e már műtétem. Mondtam, hogy igen, még régen a térdemen, aztán le kellett feküdni egy asztalra, ahol megnézte van-e valamilyen hegem, vagy akármi. Ekkor meglátta a hasamon jobb oldalon lévő vékony hegcsíkot. Olyan, mintha kivették volna a vakbelem, de igazából még 10 éves korom körül megégettem vasalóval és annak a nyoma volt. Erre folyton csak azt kérdezgette, hogy mi az, és hogy műtét nyoma-e. Mondtam, hogy nem műtét, próbáltam mutogatni, hogy a vasaló csinálta, de egy kukkot nem értett belőle. Aztán behívta a folyosóról a nővért, hogy fordítson. Mondtam, hogy nem operáció, ekkor végre felfogta. A következő problémája az volt, hogy nem tudta, hogy mi angolul az allergia… Azt, hogy penicillin már végképp nem ismerte, így ki kellett neki szótárazni mindent, és végre elmehettem. Ezután kerültem a szemészhez, ahol a hátam mögött lévő táblát egy tükrön keresztül kellett felolvasnom. Mivel nagyon nagyon pici volt a jel, ami a második sorban volt a legkisebbek közül, ezért megállapította, hogy rossz a szemem… Azt hittem, hogy csak viccel… Soha életemben nem volt gond a szememmel, sőt, szerintem kifejezetten jó, de nyilván ők jobban tudják. Még jó, hogy nem írt fel egy szemüveget. Mindezek után végül eljutottam az ultrahangoshoz. Fogalmam sincs, hogy mit néztek meg, mert amúgy fiúknak és lányoknak egyaránt kellett menniük. Ilyen vizsgálat itthon nem kellett és Patriknak sem csináltak, mikor ő ott volt.

Az egészben az a legmeglepőbb, hogy mindez kb. 20-25 percig tartott, tehát elég hamar végeztem. Persze a vérvizsgálat meg ilyenek még néhány napba tartanak, de egyébként elég profin meg volt szervezve az egész, és az biztos, hogy nagyon ügyelnek arra, hogy csak egészségesek jöjjenek az országba hosszabb távra.

Mikor végeztem még jó pár ember várt a sorára a vizsgálatokat illetően, én viszont már kezdtem nagyon éhes lenni addigra. Vittem magammal néhány gyümölcsöt, így túléltem, ugyanis nem volt ott a közelben semmilyen bolt. Aztán 9 körül felengedtek minket a buszra is, aminek nagyon megörültünk a spanyol sráccal, mert azt gondoltuk nem sokára talán még el is indulunk. Szép lassan gyűltek az emberek, volt, aki aludt, volt, aki beszélgetett, viszont az tuti, hogy senki sem érezte jól magát a korai kelés és a sok várakozás miatt. Már 10 óra körül járt, mikor mondta az egyik tanár, hogy mindjárt megyünk, már csak 5 perc. Abból az 5 percből lett 10, aztán 30 és már majdnem elkezdtünk lázadni, amikor mondták, hogy tulajdonképpen 2 emberre várunk még mindig. Nem fogjátok kitalálni ki volt közülük az egyik: az okoskodó amcsi csaj… Fogalmam sincs, hogy mit csináltak vele, vagy hogy ennyire ellenállt és ezért tartott ennyi ideig, viszont engem nagyon kihozott a sodromból. Mindig az ilyen gyökerek miatt szívunk. Hosszas türelmes várakozás után sikerült 11-kor elindulni végül, és 45 perc múlva ’máris’ hazaértünk. Majdnem 6 órát vitt el ez az amúgy 1 óra alatt elvégezhető mutatvány, köszönhetően mindez a sok figyelmetlen diáknak, akik nem tudják mi az, hogy fénymásolat az útlevélről és 4 igazolványkép, valamint a túlságosan is óvatos tanároknak, akik képesek 2 órával előbb elindulni szombat hajnalban, hogy biztosan odaérjünk, no meg sötét amerikai csajnak, aki mindenkinél mindent jobban tud…

2012. 09. 20.

Mióta ezt a kórházas esetet leírtam, azóta volt ’szerencsém’ úgy is megjárni egyet, hogy tényleg volt valami bajom. Ez úgy történt ugyanis, hogy megbetegedtem. Megint a mandulám rendetlenkedett, bár lehet, hogy most nem tüszős mandulagyuszi volt, hanem csak egy egyszerű megfázás torokgyulladással karöltve. Néhány napja csak, hogy folyik az orrom, fáj a fejem, és tegnap óta már köhögök is, és igyekeztem az otthonról hozott gyógyszerekkel, valamint mézes teával enyhíteni a tüneteket, sajnos nem túl nagy sikerrel. Ezért döntöttem úgy, hogy meglátogatom az orvost, hiszen egyrészt a suli állja a biztosítást, másrészt pont a sulimmal szemben van az amúgy szintén az iskolámhoz tartozó kórház is. Már csak az volt a kérdés, hogy honnan szerezhetem meg a TB kártyámat, ugyanis az osztálytársaim mondták, hogy nekik meg kellett venni a suliban 300 yuanért. Egy kazahsztáni srác azt mondta, hogy ő a postán vette 600-ért a sajátját. Azért ez vicces, hogy postán lehet venni TB kártyát… Én viszont tudtam, hogy nekem ingyé van minden, éppen ezért mentem a nemzetközi irodába, hogy akkor most honnan is kaphatom meg a sajátomat. Akkor mondták, hogy én már rég megkaptam, rajta van a suli pecsétje, elég azt bemutatnom. Rájöttem, hogy tényleg volt egy kis papír fecnim a suli bélyegzőjével, meg a fényképemmel ellátva, de sosem jöttem volna rá magamtól arra, hogy ez a TB kártyám. Van egy olyan sejtésem, hogy ezt csak itt fogom tudni használni, de remélem nem nagyon lesz rá szükségem máskor.

Tehát ma elmentem a dokihoz. Mindenki nagyon szigorúan betartja, hogy csak fél2-től kezdjen el ismét dolgozni, viszont onnantól mindenki ott van a helyén és nyitott ajtónál várja a betegeket. Fel voltam rá készülve, hogy nem igen fog itt senki angolul beszélni, ezért félretéve lányos zavaromat igyekeztem a magam kis kezdetleges szintjén kínaiul és activity módszerekkel elmondani, hogy miért is jöttem. Ebből az lett, hogy a bejáratnál egy nőnek mondtam, hogy mi bajom. Elküldött egy másik helyre, hogy majd ott tudok orvossal beszélni. Persze nem ám normálisan útbaigazított, csak olyan igazi kínais megoldással: mutogatott egy irányba, hogy arra menjek. El is mentem ’arra’. Ott már volt egy nagyobb csarnokszerű tér, és odamentem egy másik pulthoz. A csaj nagyon minimálisan tudott angolul, elkérte a diákigazolványom, meg a TB kártyám és elküldött a 113-as szobába. Amikor fél2 lett és megjött a doki, természetesen nem tudott angolul, ő is elkérte a diákom meg a TB-t és visszaküldött oda, ahonnan jöttem. Aztán nem nagyon tudtam, hogy most mégis miért lettem elküldve, de végül a recepcióhoz értem, ahol egy nővér kínaiul kérdezte, hogy mit szeretnék. Semmit nem értettem persze, de volt ott egy fiatal srác is, akit megkért a nő, hogy fordítson nekem. Végül elmutogattam, hogy mi a bajom és elküldött a 111-es szobába. Épp bent volt egy csaj, amit onnan tudok, hogy itt a dokik mindig nyitva hagyják az ajtókat… Elég fura, de legalább nem kell kopogni, mert mindenki látja, hogy ráér-e a doki vagy sem. Aztán bementem, mikor lehetett, és ennek a dokinőnek is odaadtam a kártyáim. Mondta, hogy menjek vissza megint abba a pultba, ahol egyszer már jártam és elkérték a kártyáim… Mondom ez nagyszerű, itt már sosem fognak megvizsgálni. Kiderült, hogy valami füzetszerűséget kellett megvennem 3 yuanért, ami tulajdonképpen a kartonomnak felel meg, ide jegyzik fel, hogy mik a tüneteim, meg hogyan kezeltek meg ilyesmik. Gondolom. Miután megvettem, végre megvizsgált a doki. Neki is elmondtam, hogy mi a bajom, majd fogta a borszeszégőjét, sterilizálta a kis fém bigyóját, amit aztán a számba dugott és úgy nézte meg a mandulám. Felírogatott mindenfélét, amiről azt hittem, hogy receptek, de kiderült, hogy vizsgálatokra küldött ott helyben. Volt egy vérvizsgálat, ahol az ujjamat szúrták meg és adtak ilyen nagy fültisztító pálcikát, ami amúgy nyálminta vételre jó, de nekem azért kellett, hogy a mandulámat megbaszkurálják vele. Miután megvolt a vérvétel, vissza kellett mennem a dokihoz, levette a mintát a mandulámról és mehettem vissza a laborosokhoz. Ott vártam kb. 3 percet és már a kezembe is nyomták a vérvizsgálat eredményeit, amit vihettem vissza a dokihoz. Megnézte, majd felírt két gyógyszert és ’máris’ mehettem isten hírével. Ha sima kínai lennék, vagy nem biztosított, akkor ez a röpke félóra jó pár száz yuanembe került volna, ugyanis minden vizsgálat és gyógyszer ára oda volt írva a papírokra. Amúgy a vizsgálatok előtt vissza kellett mennem ahhoz a pulthoz, hogy lepecsételjék a papírom, meg elvileg az a kassza is, de nekem ingyen volt és csak a pecsét kellett. Aztán a gyógyszerek kiváltásához is oda kellett mennem, de megint csak pecsétért, és utána mehettem a ’gyógyszertár’ részhez, ami szintén egy nagy pult volt és ott adták ki azt, ami a receptemen volt. Annyi szent, hogy imádják küldözgetni az embert mindenhova, csak hogy véletlenül se legyen egyszerű dolga. A másik oldalról nézve viszont, semmivel sem volt ez több idő, mint otthon elmenni a háziorvoshoz és várni egy csomót, ráadásul ott feleennyire sem alaposak, mint itt voltak. Most, hogy van gyógyszerem, már csak azt várom, hogy megint 100%-os legyek, és elmúljon ez a ’taknyom-nyálam egybefolyik’ állapot.

Lilla

Day 2

A tegnap reggeli buszozásból okulva ma taktikát váltottam, és hamarabb indultam el. Szerencsére a 6:40-es kelés még így is tartható volt, csak nem 7:25-kor, hanem olyan 7:10-kor léptem le. Várjunk már: az előző mondatban pozitívan értékeltem, hogy nem kell korábban kelnem, mint hajnali (mit hajnali, éjjeli!) 6:40??? Ki gondolta volna, hogy valaha ilyet fogok mondani… Kutya egy világ ez…

Buszmegállót is váltottam, mert van egy, ami sokkal közelebb van, mint a tegnapi, másrészt ez irányban is van, nem visszafelé kell sétálnom. A buszra 7:26-kor szálltam fel, reménykedve, hogy nem lesz olyan gáz a forgalom, mint tegnap. És csodák csodájára be is jött a dolog, lehet, hogy épp ezen a negyed órán múlik (amennyivel most hamarabb voltam a buszon), hogy elkapom-e a legdurvább csúcsforgalmat vagy nem. Holnap is hasonlóan fogok eljárni, drukkoljon mindenki, hogy bejöjjön újra!

7:50-kor szálltam le a buszról, szóval volt 40 percem az óra kezdetéig. Beosztottam az időm: 10 perc séta nyugis tempóban a kolihoz, 10 perc a koliban, 5-10 perc laza séta a tanteremhez, aztán egy kis chill az óra előtt.

A tegnapi infókkal ellentétben ma másik tanár volt, Ms Ji. Nem tudom, meddig fog tanítani minket, mert akkora a hasa, hogy attól féltem, beindul a szülés óra közben… :) :D Ő is kedves, bár Ms LiuShu tanítási módszere közelebb áll hozzám. Nekem konkrétan ma sem volt bajom, annak köszönhetően, hogy nem 0-ról kezdtem a kínait, de jópár embernek eléggé homály volt minden. Ez annak köszönhető, hogy Ms Ji nem nagyon magyarázott angolul, sőt, kb fél óráig az elején meg sem szólalt angolul, csak utána mondta, hogy „ja, ha valami nem tiszta, kérdezzetek”. Szóval a probléma az lehetett ma a teljesen kezdőknek, hogy mivel nem volt sosem rendes magyarázat, nem értették pl azt, hogy épül fel egy mondat, tehát mikor megkaptuk a feladatot, elsőre azt sem tudták mi legyen, utána pedig összevissza beszéltek, de nem a saját hibájukból, hanem mert nem tudják, hogy kell az egyszerű mondatokat összerakni. Azért bízom benne, hogy a tanár tudja, mit csinál, és amúgy Lilláéknál is így tanítanak, úgyhogy azt hiszem, nem lesz itt gond a későbbiekben.

Készítettem pár képet is, íme:

A kolim bejárata

Folyosó

Bőr ülőgarnitúra meg 50 colos tévé nélkül nincs élet!

Bringakiállítás

Egyik sportpálya - a szín ne tévesszen meg senkit, nem salak, mint otthon általában, hanem rekortán. Olyan light, hogy megjött a kedvem a futáshoz!!!

Átjáró, ami a másik campusra visz át, ahol az én óráim is vannak

Ebben az épületben megy a kemény tanulás

Mielőtt bárki hiányolná a koliszobámról készített képeket, elmondom, hogy lesznek, csak jelenleg a szobatársam brutál kupit csinált, emiatt nem igazán volt fényképezésre alkalmas a környezet. Csinálok majd a tanteremről is képet, meg mindenről, ami érdekes lehet.

Még egy első nap

Eljött a szeptember 17, és ezzel a sulim első napja. Egyrészt vártam már, mert szeretnék jól megtanulni kínaiul, illetve így, hogy Lilla járt suliba, kicsit unalmasak voltak a délelőttök, másrészt szokásos mélyről jövő tiltakozást is éreztem a suli ellen. (félreértés ne essék, azért pozitívan álltam az egészhez, és kedvem is volt menni ;) )

Mivel Lilla kolijában lakom én is, így hiába csak 8:30-kor kezdődnek az órák, felkeltem Lillával együtt 6:40-kor, és 7:25 körül már itthon sem voltunk. Beugrottam az egyik boltba venni vizet, utána elég hamar jött a busz, úgyhogy el kellett indulnom a sulimhoz. Mindez 7:38-kor történt, és normál esetben 7:55 körül már oda is kellett volna érnem. Nem hiába indultam el annyira időben, volt egy olyan érzésem, hogy reggel kicsit más lesz a forgalom, mint napközben szokott. Balsejtelmem beigazolódott, sőt, ami az utakon megy reggel, az minden képzeletemet felülmúlta. 7:55-kor nemhogy a sulimnál nem voltam, hanem kb 2 kilométert jutottunk előre (de lehet, hogy sokat mondtam), és kicsit pánikba esve küldtem Lillának egy sms-t, hogy „bakker nem fogok beérni időben”. Ő megnyugtatott, hogy van még idő, nyugodjak meg, jó lesz az. A forgalmat látva nem nagyon sikerült megnyugodni…

Arról van szó, hogy valami brutális, ami itt megy. Leginkább a forgalomszervezés hibája, mert minden kereszteződésben egyszerre engedik el az egyenesen menő és a balra kanyarodó autókat, ebből lesz az, hogy keresztben áll mindenki az út közepén, és senki nem jut előrébb. Az meg a másik, hogy a kínai sofőrök akkora erőszakos bunkó idióták, hogy hozzájuk képest a legbrutálabb pesti vagány is matyóhímzésnek tűnhet. Megy mindenki amerre lát, nem ritka, hogy az egy irányba haladó autók elfoglalják az összes sávot (mármint a szembejövőkét is). Teljesen ki voltam akadva… Aztán egyik megállónál ráadásul annyi ember szállt fel, amennyit buszon életemben nem láttam még, alig bírtam átverekedni magam a tömegen, mikor le kellett szállnom. Ez egyébként 8:19-kor történt meg, és innentől a fele utat kocogva, a másik felét tempósan sétálva tettem meg, és pont 8:30-kor értem be a terembe, a tanárral együtt. Nem hittem volna, hogy sikerülhet…

Az osztályomban asszem 13 ember van, nem igazán ismerem még őket. Ja, külön poén: Lilláéknál ugye van vagy ezer csoport, nálunk csak ez az egy, kezdő szintről indítva. Nem baj ez, nem árt nekem sem az ismétlés, de látszik, hogy a sulimnak nem a nyelvoktatás a fő profilja. A tanár, Ms LiuShu rendes, segített már egykét dologban, illetve a tanítási módszere is tetszik, remélem jól fogunk haladni. Lesz egy másik tanárom is, de ezen a héten napi 1 leckét veszünk a könyvből, és ezt egy tanárral csináljuk. A jövő héttől elvileg úgy fog kinézni az órarend, hogy hétfő-szerda-péntek ilyen „általános” kurzus (az eheti dolgok kicsit komolyabb folytatása), kedd-csütörtök pedig hallgatás, olvasás, ilyesmi… Apropó órarend: minden nap 8:30-tól délig lesznek óráim!

Kajálni is voltam ma a suli-menzán, vagyis a csomó menza egyikében. Eléggé le voltak rabolva a jobb kaják, kiderült, hogy a kínaiaknak 11:30-tól van az ebédszünet, szóval nagyon örültem, meg főleg örülni fogok, ha minden nap így lesz. Egyelőre azért optimista vagyok, főleg hogy tényleg sok étterem van, majdcsak kitapasztalom hova érdemes menni.

Eléggé lefárasztott ez az egész nap, tudnék még miről írni, de abbahagyom, mert inkább le kellene feküdni. Lesz még lehetőség mindent leírni! :)

Tongji koli + iskolába vezető út

Kilátás a koli erkélyéről

Kilátás a koli másik oldaláról

Biciklik mindenhol

A kolesz elölről

A kolihoz vezető út főkapuja után az utca képe

Mindennap itt veszünk gyümit másnap reggelire

Mobil-bicikli szervíz: reggel megérkezik és lehet vinni hozzá a rossz bicajokat,
vagy bármilyen guruló járművet, ami nem autó

Még mindig a suliba vezető út

A ruhaszárítás művészete

Suli főbejárata

Főút a bejárat után

A nélkülözhetetlen Mao

Van itt zöld füves terület is ám!

Ennek az útnak a vége még mindig nem az a hely, ahol tanulom a kínai nyelvet... 

Ez is a kilátás a koli szobából, csak ez már az épületeket mutatja. A szemfülesek
esetleg kiszúrhatják a messzeségben a sörnyitót is! ;)

Az új osztályom

Bár még az első hétnek sincs vége a suliban, már van némi fogalmam arról, hogy mire számíthatok majd ebben az évben a tanulást és a hangulatot illetően. Mivel ez egy teljesen kezdő csoport, ahogy írtam az előző bejegyzésben is, ezért még mindig nem tanultam túl sok új dolgot. Viszont relatíve gyorsan haladunk, két leckét már végig vettünk, azt is elképzelhetőnek tartom, hogy holnap még a harmadikba is belekezdünk.

Három tanárom van, az egyik Zhou laoshi (laoshi=tanár), ő tartja a legtöbb órát. Olyan 40-45 éves lehet, de lehet, hogy több is, a kínaiak jól tartják magukat. Egyfolytában fülig ér a szája és elég jó tanár is, én nagyon bírom, mert nem egy rabszolga hajcsár, viszont tudunk rendesen haladni az anyaggal. Aztán van egy másik nőci, őt Zhu laoshi-nek hívják, ő már sokkal fiatalabb, mint az előző. Tegnap volt vele az első óránk és nagyon szigorúnak tűnt. Nem mosolygott annyit, mint a másik tanár. Ő a beszédértést tanítja, még ha hülyén is hangzik. Nyilván sokat gyakoroljuk a kiejtést, de szerintem később vele ilyen hallgatós feladatokat csinálunk. Egyesével kellett mindenkinek felolvasni a különböző betűk és hangok kiejtését, és amikor én olvastam fel, akkor teljesen oda volt, azt mondogatta, hogy ’feichang, feichang hao’, ami azt jelenti, hogy ’nagyon, nagyon jó’. Persze nem mondtam neki, hogy azért van egy kicsi előnyöm a többiekkel szemben, de volt egy indiai srác, aki tényleg kezdő volt, és az ő kiejtésétől szinte elbőgte magát a tanár, annyira tetszett neki. Elég fura volt, mármint az, hogy bejött ilyen tök szigorúan, aztán így jött ki belőle a nagy boldogság. Rajta kívül van egy harmadik tanárunk, akinek nem tudom a nevét, mert első nap mutatkozott be és én ugye nem voltam ott, de majd megkérdezem a többieket. Ő is nagyon fiatal, viszont nagyon kedves, szinte már túl kedves. Főleg a hangja. Ő beszédkészséget tanít, nála is nagyon sokat gyakoroljuk a kiejtést meg a hétköznapi kínai nyelvhasználatot. Szóval ők a tanáraim, meg vagyok elégedve mindegyikkel, mert látszik, hogy nem az ilyen munkájukat unó, belefásult emberek, hanem élvezik, amit csinálnak. Még ha van, aki szigorúan is… 

Az osztály is nagyon színes, rengeteg különböző kultúra csoportosult benne. Ülési sorrendben írom le a különböző népeket, meg ha tudok, valami jellemzést is az emberkékről. Van egy indiai srác, vele még nem dumáltam, csendesnek tűnik, nem sok vizet zavar. Mellette ül egy kubai csaj, aki salsát és flamencot tanít itt Kínában és a férje is kínai. Nagyon igyekszik a tanulásban, és amúgy jó fej is. Mögötte ül egy nepáli srác, aki úgy néz ki, mint a katasztrófa filmekben az indiai tudósok: szakállas, nyegle, szemüveges, elvont srác. Vele sem beszéltem eddig és úgy tűnik elég távolságtartó a legtöbb emberrel. Mögötte ül egy marokkói srác. Őt bírom, nagyon beszédes, mindenkivel haverkodik, úgy hívják, hogy Abdullah, vagy valami ilyesmi. Azért nem emlékszem, mert a kínai tanárok azt a nevet adták neki, hogy Abu és emiatt teljesen kivan, mert neki nem ez a neve. Én meg folyton azzal piszkálom, hogy az Aladdinban a majmot hívták Abunak. Mellette ül egy német csaj, aki amúgy afgán eredetileg, neki is van már férje, habár azt hittem sokkal fiatalabb. Mondjuk, attól még lehet, hogy fiatal… Ő is aranyos, mindig jó kedvű. Mögötte ülök én az utolsó padban. Engem azt hiszem nem kell bemutatni. :) Mellettem egy spanyol csávó ül, már igen csak a 30-as évei végén járhat. Hectornak hívják, és valami olyasmit magyarázott, hogy ki akart próbálni valami újat, ezért a munkahelyén megengedték, hogy egy évre elutazzon és azt csináljon, amit akar. Fogalmam sincs, hogy mi a munkája, de tuti, hogy pénzes lehet, ez úgy lerí az öltözködéséről. Habár úgy sejtem, hogy nincs családja sem, szóval lehet, hogy csak ezért pénzes. 

Tőlem balra három személyes padok vannak, és az utolsó sorban három orosz ül. Igazi sutyerákok. Lehet, hogy csak azért, mert oroszok, de az is lehet, hogy tényleg gyökerek, de én egyáltalán nem vagyok oda értük. Mindig hangosan dumálnak az órán, azt sem tudják, hogy mi van, ha kérdezik őket (pedig most még aztán tényleg elég könnyű minden), meg mindig lelépnek a szünetekben is, szóval nem is igazán ismeri őket senki. Ráadásul a háromból kettő mindig késik. Előttünk ül egy koreai srác. Na, ő nagyon vicces, habár nagyon keveset tud angolul, azért elhülyéskedünk. Igyekszik mindenkivel jóban lenni, csak egy kicsit nehezen megy neki a tanulás, mert se kínaiul, se angolul nem tud. Mellette ül egy lengyel csaj, úgy hívják Maya. Vele sem dumáltam még, pedig ő európai ráadásul. Előtte ül egy mongol csaj, elég érdekes szerzet, mondjuk kedves, meg első nap odament mindenkihez egyesével és bemutatkozott. Csendesebb fajta, de azért részt vesz az osztály életében. Mellette egy tunéziai srác ül, 19 éves, egy évig járt egyetemre aztán megunta, gondolta többre megy azzal, ha megtanul kínaiul, aztán itt tanul tovább. Egyébként őt is bírom, nem olyan tunéziai, mint amilyenek Tunéziában vannak a piacon… Előtte egy japán csaj ül, kicsit ő is elvontabb, de úgy tűnik igyekszik beilleszkedni. Ő szerdán jött az osztályba először, nem tudom, hogy azelőtt hol volt, mert ő is teljesen kezdő. Mellette egy mongol srác ül, róla nem sokat tudok, csak hogy nem nagyon megy neki a kínai. A harmadik oszlopban elöl, két kazahsztáni srác ül, róluk sem igazán tudok semmit, csak hogy az oroszokkal beszélnek néha. Kicsit zord az ábrázatuk, de még mindig szimpibbek az oroszoknál. Aztán utánuk egy amerikai srác ül, akinek szerintem koreaiak a szülei, mert húzott a szeme, viszont nem tud kínaiul, szóval gondolom más népcsoportból való, meg a koreai sráccal spanolt nagyon, aki viszont nem nagyon tud angolul, szóval még az is lehet, hogy igazam van. 22 éves, nem korán kelő típus, mert mindig késik, viszont bírom, lehet vele dumálni rendesen, mert érti, amit mondok. Mögötte ül két német srác, róluk sem tudok sokat, nem sok vizet zavarnak, bár fura, hogy mennyire elszeparálódnak a ’kemény magtól’. 

Nagyjából ennyi, szerintem már nem nagyon fog változni az osztály összetétele, maximum fogyni fogunk. Ja, és egyébként én vagyok ott az egyetlen ösztöndíjas diák, a többiek mind maguk fizetnek ott mindent. Azért ez durva, mert nem kevés pénz eleve a suli, nem beszélve az ott tartózkodásról sem. Amúgy kifejezetten kuriózumnak számít, ha valaki ösztöndíjjal van ott, ugyanis a spanyol barátom, aki másik osztályban van, ő is mondta, hogy a 30 fős osztályban ő volt az egyetlen. Érdekes, nem gondoltam volna, hogy ennyi a burzsuj… :D 

Mára már kiderítettem azt is, hogy mennyi az annyi:8900 yuan egy félév nyelvtanulás!!!! Szorozzatok legalább 35-tel, és gondoljatok arra, hogy ez még csak a suli! Azt hiszem hálás lehetek a kínaiaknak, ilyen típusú lehetőség tényleg nem adódik mindennap az ember életében. Éppen ezért igyekszem is kihasználni minden pillanatát. Holnap leírom milyen volt a dokinál… Annyit elárulok, hogy nem távoztam túl jó kedvvel onnan!

Lilla

Technikai problémák...

Először is bocsi, hogy nem írtunk napok óta. Sajna nem működött a program, amivel ki lehet játszani a kínai netes korlátozásokat, ezért nem tudtunk belépni, de most átváltottunk egy másik programra. Ez fizetős, viszont megbízható, és külön jó benne, hogy még a telefonokról is tudunk vele facebookozni meg ilyenek, ha épp olyanunk van. Egyelőre egy 7 napos próbát kértem, aztán majd meglátjuk. Lehet, hogy érdemes lenne beruházni, 70 dolcsiba kerül az 1 éves előfizetés, és így mi magunk mondhatjuk meg, hogy „honnan akarunk netezni”, jelenleg épp Los Angelesben vagyok… ;)

Nemsoká jön egy Lilla-féle blogposzt, meg pár képet is szeretnénk majd feltölteni még a hétvége folyamán!

„Első nap az iskolában szép, mint mindig én nekem…”

A klasszikus idézet sajnos nem annyira volt igaz az én első napomra az iskolában. Kivételesen nem volt semmi adminisztrációs probléma, egyszerűen csak túlbecsülték a kínai tudásomat az alapján, amióta tanulom. Persze valamilyen szempontból igazuk volt, hiszen néhány év „tanulása” után a józan paraszti ész azt feltételezné, hogy tényleg egész sokat tudok, de ez a való életben – akár kellemetlen, akár nem – sajnos nem így van.

A B csoportba kerültem, ami tulajdonképpen a második szint. Kb. 20-an vannak abban a csoportban, és egy rövid bemutatkozás által nagyjából kiderült, hogy ki milyen szinten van. Ami azt illeti, nem úgy tűnt, mintha én lettem volna a leggyengébb láncszem, viszont ez nem vitt volna túlságosan előre engem abban, hogy fejlődjek. Ezért aztán úgy döntöttem, hogy félretéve büszkeségemet és kezdeti lelkesedésemet, józan fejjel döntök, és átmegyek a kezdőkhöz. Egyébként is úgy voltam vele, hogy nem ártana meg egy kis ismétlés, de a terv inkább az volt, hogy egy nem teljesen nulláról kezdő csoportba kerüljek, hanem az írni-olvasni tudókhoz. Ez sajnos nem jött össze, mivel nem létezik ilyen csoport.

Így történt, hogy beültem a kiejtést és írást tanulók közé, ahol egy kicsit halálra untam magam, de reményeim szerint nem olyan sokára ez már nem így lesz. Ezt onnan veszem, hogy ma volt két óránk, és átvettünk egy teljes leckét és belekezdtünk egy következő leckébe is. Azért ha úgy vesszük, hogy ez még csak a második nap volt, azért nem rossz. A spanyol srác, aki mondjuk a B csoportban van ugyan, azt mondta, hogy náluk a tanár kijelentette, hogy heti 3 leckét fognak venni. Simán el tudom képzelni, hogy itt is ez lesz, vagy talán még gyorsabban, hiszen ez még a könnyebbik rész, egyszerű mondatokkal és szavakkal. Ahogy azt sejteni lehetett, reggel 8-tól délig lesznek óráim mindennap hétfőtől péntekig. Ez magába foglalja nagyrészt a nyelvtani részt, külön óra lesz a szóbelire és külön a hallgatásra is, tehát tényleg meg van a lehetőség arra, hogy egy biztos és erős alapom legyen, ezen kívül abban is bízom, hogy ha átmegyek droid módba és tényleg úgy tanulok, mint a kisangyal, akkor a hőn áhított nyelvvizsgára is szert tehetek az év végén. Mindennél jobban akarom!

Azért merem feltételezni, hogy ez sikerülhet, mert egyrészt a sulinak nagyon jó hírneve van a nyelvtanításáról, másrészt korábbi ösztöndíjasoknak is sikerült már (bár nem tudom pontosan, hogy ki volt, aki teljesen nulláról kezdte, vagy csak valami középhaladó szintről).

Tehát az első napon még ott szenvedtem a B csoportban, a tanár magyarázott mindenfélét, nekem meg nagyjából volt fogalmam a dolgokról. Egyből tudtam, hogy másnap már egy másik csoportban leszek. Ami azt illeti, annyira nem voltam oda a csoportért. Elég ridegnek tűntek, meg aztán volt egy amcsi csaj, aki mellém ült le, folyton dumált, de iszonyat nagy baromságokat. Például szóvá tette, hogy milyen kihívó az egyik orosz csaj megjelenése, persze ennél sokkal csúnyábban és rossz indulatúbban. Meg mindenféle hülyeségről beszélt, amiről amúgy nem kérdeztem és egyáltalán nem is érdekelt, pl. hogy hol volt hétvégén meg, hogy ő aztán nem fog itt egészségügyi vizsgálatokat végezni, mert ő Amerikából jött és ott nincs semmilyen betegség… Kicsit sem volt ám nagyképű, de amikor mondtam neki, hogy Magyarországról jöttem, szerintem fogalma se volt róla, hogy létezik egyáltalán ilyen ország. Ezt onnan is veszem, hogy megkérdezte, hogy nálunk is kék-e az ég (mert, hogy itt inkább szürke). No comment. A lényeg, hogy nem bánom, hogy ott maradt a félig orosz, félig amerikai összeállítású csoport. Most van mindenféle osztálytársam: spanyol, koreai, orosz, tunéziai, marokkói meg még ki tudja, ennyit ismertem most meg. De jó fejnek tűnnek, mert barátkoztak meg ilyesmi. A tanár is jó fej, folyton mosolyog és szerintem jól is tanít, legalábbis amennyit eddig láttam belőle. De lehet, hogy csak azért mondom, mert nekem ez a rész még nagyon könnyű.

Egyébként maga a külföldi diákok összetétele változatos, de túlsúlyban vannak azért a fekák (mindenféle rasszista töltetet mellőzve) és az arabok. Külön muszlim étterem van a kampuszon belül, és általában tömve is van ebédidőben. Amúgy itt a koliban a fekák azért tudnak ordenáréskodni, pl. tegnap is éjfél körül itt ordibáltak meg dörömböltek egymás ajtaján. Ez általában rendszeres. Amúgy a kaukázusi szekcióból főleg németek vannak itt, de nem csak nyelvet tanulni, hanem mert ugye a suli főleg ilyen építészeti tanulmányokkal foglalkozik, ezért rengeteg német intézmény van és itt tanul rengeteg német diák is. Amerikaiból is több van, mint gondoltam, de ha sok itt az amcsi, az azt jelenti, hogy jó a suli. Emlékszem Tajvanon is volt egy amerikai 33 éves, azelőtt Wal-Martban dolgozó csávó, kb. egy általános iskolás szintjén volt, de úgy vigyázott rá az egyetem, mint a szemük fényére, mert ő volt az egyetlen amerikaijuk, aki tényleg emelte az iskola színvonalát… Ilyenek ezek a kínaiak.

Patriknak jövő héten lesz sulija ugye, de még mindig nem tudunk semmi pontosat. Reménykedünk benne, hogy csak fél9-től kezdődnek majd az órái, és akkor nem lesz olyan vészes, ha innen tőlem kell majd bejárnia. De hamarosan minden ki fog derülni ezzel kapcsolatban is. :)

Ja és elhatároztam, hogy holnap suliba menet lefényképezem a kolit meg az egyetemre vezető utat, és konkrétan az én sulimról is csinálok egy képet, hogy jobban el tudjátok képzelni, hogy milyen is ez a 20 perces gyalogút, amíg beérek. 

A hétvége történései

Szombaton vártunk. Jó kis program, ugye? :D Arról van szó, hogy a hétfőn megismert magyar csaj (Zsu) meghívott minket egy magyar haverja által szervezett buliba. Semmi többet nem tudtunk az egészről, csak hogy estefelé lesz egy magyar emberkénél. Már épp kezdtük azt hinni, hogy nem lesz az egészből semmi, de olyan délután 4 körül jött az sms, hogy 7-kor találkozhatnánk. Ki is számoltuk, hogy ha időben oda akarunk érni a találkozási pontra (egy metrómegálló a város túlfelén), akkor 6 körül el kell indulnunk, legfőképp azért, mert készpénz nem nagyon volt már nálunk, szóval útba kellett ejteni egy ABC bankos automatát is.

 

Legközelebb a Siping Road metrómegállónál volt ilyen, ami csak egy megállóra van tőlünk, szóval gondoltam, egyszerűen és gyorsan fog ez menni. Mekkorát tévedtem! Történt ugyanis, hogy Lilla lent maradt a metrónál, mert felesleges lett volna neki is fizetni 3 yuant a kilépéskor, én pedig nagyjából tudtam merre van a bank, és felmentem a pénzért. Mikor felmentem, akkor jöttem rá, hogy marhára nem tudom a sötétben, hogy egyáltalán hol vagyok (pedig világosban már sétáltunk azon a környéken). Gyorsan benyomtam a Maps-et az iPhone-on, szerencsére így már megtaláltam a bankot. Következő kihívás: bank zárva, ATM sehol. Körbejártam az egész rohadt háztömböt (mit körbejártam, körbefutottam…), és természetesen pont úgy volt az ATM, hogy ha alapból a másik irányba indultam volna, akkor rögtön belebotlok. Sőt mi több, ha a metróból másik feljárón jövök fel, akkor kapásból az ATM-ekhez érkeztem volna, és ezt a 20 perces pénzkivételt letudhattam volna 5 perc alatt. Ennek köszönhetően negyed órát késtünk a találkozóról, de nem volt baj, mert Zsu meg a két dán lakótársa még hozzánk képest is késtek pár percet.

 

A magyar srác (Szilárd) albérletét nem volt egyszerű megtalálni, de kb olyan 20-25 perc gyaloglás után sikerült. Ebből mondjuk legalább 10 perc arra ment, hogy nem tudtuk hova kell menni, és túlmentünk a házon, utána pedig vissza. Útközben szerettünk volna venni valami italt, mert mondta Zsu, hogy kaja lesz, piát viszont hozzunk, csak mivel nem sokkal a találkozás előtt szólt, nem volt már időnk szerválni semmit, a páleszem meg a saját kolimban van. Az odatalálás nehézségei miatt útközben sem vettünk semmit, de utólag kiderült, hogy nagyon is jól tettük, nemsoká erre is rátérek. Szóval odaértünk, mondta Szilárd, hogy úton a pizza, kevert vodkanarancsot, iszogattunk, dumáltunk, nemsoká jött még pár kínai is. Ja meg egy kutya, ami feleakkora volt, mint egy normál méretű macska, és Superman-es „ruhába” volt öltöztetve!

 

A buli apropója az volt, hogy Szilárd vasárnap költözött ki abból a lakásból, bentebb jön a belváros felé. Amúgy elég fullos a lakás, bár havi 10 ezer yuanért már lehet is. Mindenki kiszámolhatja, mennyi pénz ez, bár szerintem otthon ennyiért még sokkal fullosabb lakást lehetne bérelni. Igazából azért durva, hogy ennyibe fáj, mert nem is a belvárosban van, szóval mondta Szilárd, hogy így autó nélkül elég kényelmetlen tud lenni, hogy kint van ott az isten háta mögött, másrészt nem is valami exkluzív lakópark ez (a kinézete alapján). Félreértés ne essék, azért szívesen laknék egy ilyen lakásban a koli helyett, mert alapjáraton eléggé rendben van, bár ennyiért nem csoda.

A piára visszatérve: Szilárd azt mondta, hogy piát nem visz el a költözéskor, ezért mindent meg kell inni. Annyi volt, hogy nem is baj, hogy mi nem vittünk. Telt-múlt az idő, végül a csapat egyik fele buliba készült, másik fele pedig (amiből a végére inkább háromnegyed rész lett) haza. Mi alapból is haza szerettünk volna jönni, eléggé lefáradtunk. A kínai csajok szereztek 3 taxit, és mi végül Szilárddal és a kínai barátnőjével kerültünk egy taxiba. Először minket hozott el a kolihoz, aztán pedig a többieket a belvárosba bulizni. Itt vált világossá, hogy mennyibe kellene kerülni a taxinak. Emlékeztek, hogy mikor ideértünk, akkor 200 yuanról 120-ra alkudtam le az utat? Akkor is sejtettem, hogy még mindig át lettünk verve, de mostmár biztosan tudom, mert ez az út sem volt rövidebb, mint az, és 65-be került. Vagyis igazából 0-ba, mert Szilárd nem engedte, hogy kifizessük, jófej volt nagyon!

 

Ekkor volt olyan 1:15, és a következő feladat a koliba való bejutás volt. Kicsit paráztunk, nehogy éjszaka ellenőrizzék, hogy ki lakik itt meg ki nem, vagy legyen bármi egyéb nehezítő körülmény, de már ráállítottam magam, hogy bemondjam a spanyol haverunk nevét meg szobaszámát, ha bárki bármit kérdez tőlem. Erre nem volt szükség, az utcai kapu meg a benti kapu is tárva nyitva, ami külön vicces, mert napközben csak félig szoktak általában nyitva lenni. Amitől a legjobban tartottunk, az még hátra volt: a biztiőr az épület földszintjén. Ahogy közelebb értünk, láttuk, hogy nyugisan alszik, szóval nagyjából megnyugodtunk. Viszont itt sikerült bakiznom egyet: próbáltam nyitni az ajtót, toltam, húztam, de nem nyílt. Kopogtunk az ablakon, hogy felébredjen a biztiőr, aki nézett értetlenül, és mutogatott, hogy nyitva van az ajtó. És tényleg nyitva volt, csak kicsit be volt ragadva, én meg bendzsó voltam! Nem győztünk bocsánatot kérni, kb amíg be nem léptünk a liftbe addig végig magyaráztunk, hogy mennyire sajnáljuk, nehogy felmérgesedjen és bármi kérdést feltegyen. Mondjuk nem úgy tűnt mintha érdekelné az egész, meg olyan szinten kómás feje volt, hogy talán nem is emlékezett ránk másnap… :D

 

Vasárnap 10-kor Lilla elment megtudni, hogy melyik csoportba kerül a suliban, meg átvette a könyveit. A csoport mondjuk még képlékeny, mert szerinte könnyen lehet, hogy a csávó így hasraütésre olyan csoportba tette, amilyen szinten ő még nincs, de ez ma fog kiderülni. Vagyis konkrétan most, ahogy írom ezeket a sorokat, mert Lillának most van az első órája.

 

Ezen kívül tegnap voltunk még a Walmartban. Konkrét célunk nem nagyon volt, csak szét szerettünk volna nézni, ja meg venni zöld Skittles-t, mert a kisebb boltokban csak pirosat lehet kapni. First world problems, mi? :D A zöld Skittles itt teljesen más amúgy, mint otthon, mert van rajta ilyen érdes külső réteg, és az brutálisan savanyú, a belseje meg csak úgy visszafogottan savanykás. Végül az lett a Skittles vásárlásból és nézelődésből, hogy otthagytunk 225 yuant… Ebből 130 a paplan, mert az én kolimban az nincs, és most találtunk olyat, ami szimpatikus, és gondoltam minek halogatni a vásárlást. Maga a Walmart tetszik, asszem összesen 3 szintes, és mindegyik szint akkora alapterületű, mint egy kisebb fajta TESCO otthon, szóval mindent meg lehet találni.

 

Ma délután 4-re pedig megyünk a konzulátusra, ha minden igaz, bár épp 1 perce beszéltem Révész Ágotával, aki nem értette, mi van most, mert mi Geiger Mihállyal beszéltünk meg találkozót, de Ágota erről semmit sem tud, és szerinte amúgy a főkonzullal kellene találkoznunk. Na nem baj, gondolom ezt ők egymást között meg tudják beszélni, minket meg majd értesítenek, hogy mi a helyzet, kivel és mikor kell leülnünk beszélni.

 

Oké, még egy új infó: jó a Főkonzul úrnak is a 4 óra!