A kínai oktatás rejtelmei

(P: Ez alapvetően Lilla bejegyzése lesz, de válogatott vicces/érdekes/témába vágó dolgokkal próbálom emelni a poszt alapjáraton is magas színvonalát, ezeket mindig zárójelben láthatjátok majd.)

Az ember hajlamos azt gondolni, hogy bizonyos szinten az oktatás mindenhol ugyanúgy megy, a módszerek nagyjából egyeznek, és különösebben nagyobb tehetség nélkül (de persze a megfelelő tudás birtokában) szinte bárki képes megtanítani bizonyos dolgokat 13-14 éves gyerekeknek.

Bárcsak Kínára is érvényesek lennének az univerzális szabályok. Nehéz lenne leírni, hogy pontosan mi és hogyan működik itt az oktatásban, viszont azzal, hogy betekintést nyerhettem személyesen is ebbe az egészbe, jó pár kérdésemre választ kaptam.

Kezdjük az egészet ott, hogy már Patriktól és más kínaiakkal dolgozó embertől is hallottam azt, hogy nehéz a közös munka. Főleg azért, mert minden lassan és vontatottan megy, az alkalmazottaknak a szájába kell rágni mindent, hogy mit hogyan csináljanak, és miután kész a munka, még le is kell ellenőrizni azt. Tapasztalt főnökök gondolom értik, miről van szó, de ha találkoztak már ezzel a helyzettel, akkor képzeljék el, hogy ez szinte minden alkalmazottal így megy és mindig. A lényeg az, hogy az önálló gondolkodás nem megy túl jól, a felelősségvállalás sem igazán az erősségük, de talán a legrosszabb az, hogy egy ember munkáját általában hárman végzik el.

(P: A cégnél általában hatékonyan és pörgősen megy a munka, de mikor valakire rábízom egy mail elküldését és másnap kiderül, hogy nem sikerült megcsinálni, olyankor azért furán nézek. Vagy pl. olyan is volt, hogy megmondtam az asszisztensnek, hogy menjen el a postára, ismétlem sima, mezei postahivatalba és adja fel a küldeményt Magyarországra, utána pedig visszajutott hozzám, hogy a többiek egy futárt láttak kijönni hozzá. Utána megkérdezem, hogy is van ez, erre mondja, hogy de hát ő simán postán küldte el, csak ugyanannyi volt, ha kijön érte a csávó mintha ő elmegy feladni. Már épp megnyugodnék, másnap pedig kapok egy telefont Magyarországról, hogy mi küldtük-e DHL-el feladó nélkül a csomagot. Na neeeee… )

Az én véleményem erről az, hogy nyilván valahol ez indokolható, hiszen túl sok az ember, viszont munkát mindenkinek kell adni, és ezt nyilván úgy lehet a legkönnyebben megoldani, ha a hatásköröket és a felfogóképességet kicsit leredukálják. Az biztos, itt Kínában nem tart attól senki, hogy munka nélkül marad, csak hát ugye nem mindegy, hogy ki mennyit keres. Ahhoz viszont, hogy az emberek kellően egyformák legyenek, már nagyon fiatal korukban el kell kezdeni a nevelésüket. Az óvodai oktatásról nem tudok túl sokat, viszont egy barátom mesélte, hogy itt a csalás teljesen elfogadott, ha az a ’legjobb jó’ érdekében történik. Erre a példa az volt, hogy a kínai óvodában a magyar kisfiú büszkén mutatta apukájának, hogy milyen szépen kiszínezte a képét. Már eleve gyanús volt a szülőnek, hogy egy 4-5 éves gyerekhez képest ez tényleg nagyon szépre sikeredett, de amikor megnézte a többi gyerek képét is, döbbenten tapasztalta, hogy ebben a csoportban mindenki egy zseni. Aztán végül kiderült, hogy amúgy az óvónő készítette mindegyiket, és erről tudtak a gyerekek is, sőt, a szülők is, és ez teljesen elfogadott itt, mert a lényeg az, hogy senki nem vesztette el az arcát, magyarán senkinek nem kellett szégyenkeznie amiatt, hogy esetleg rosszabb az ő képe, mint a másik gyereké. (P: igazi birkákat nevelnek, így is kell)

Nos, ennek tükrében egy kicsit elkezdtem parázni attól, hogy mit szólnak majd a vizsgaeredményekhez, amiket kaptak a gyerekek az angol dolgozatra. Erre később térek majd rá. Mikor iskolába kerülnek a gyerekek, akkor veszi csak igazán kezdetét a kollektív öntudat felépítése. Az osztályfőnökök, ahogy észrevettem, sokkal nagyobb tekintéllyel bírnak, mint nálunk, hiszen ők a felelősek azért, hogy az osztály a viselkedésével ne hozzon szégyent senkire. Láttam egy-két nagyon véresszájú ofőt, akiktől azért tényleg félni lehet. Ebből kifolyólag nagyon különbözőek az osztályok. Az osztályok magatartása egyenes arányosságban van a jó tanulók számával is. Nyilván ahol nagyobb a fegyelem, jobban is lehet tanítani. Persze azt is észrevettem, hogy ahol nagyobb a fegyelem, ott sokkal kevesebb a kreatív, saját személyiséggel bíró gyerek. Ezalatt azt értem, hogy bizonyos szinten nehéz velük együtt dolgozni, ha valamilyen kreatív munkáról van szó. Ezzel szemben ott, ahol inkább rosszabbak voltak, sokkal több ötlet jött elő, látszott, hogy használják az agyukat. Ez talán annak is köszönhető, hogy ha már nincs meg az a tudásuk, amit a könyvből tanulhattak meg, akkor már megpróbálják legalább saját kútfőből kitalálni a választ.

Függetlenül attól, hogy az ázsiai kultúrák kollektivista társadalmakban élnek, azért mégis csak gyerekekről van szó, tehát az óra megzavarása a ’nagyon vicces’ megnyilvánulásokkal itt is előfordul. Sőt, azt kell mondjam, hogy vannak emberek, akik tényleg nem tartanak a következményektől, és mindent megtesznek, hogy az órát tönkretegyék. Ilyenkor persze mindig megpróbálom rendre utasítani őket az osztály előtt, általában eredménytelenül. Azonban, amikor valaki tényleg nagyon kihoz a sodromból, akkor óra után elbeszélgetek vele. Nem egyszer volt olyan, hogy az órán nagyszájú volt, utána a külön elbeszélgetés folyamán majdnem elbőgte magát egyik-másik. Más tanároknál is láttam már ilyet, de ott általában mindig nagyon sírtak a kölkök. Ez persze szintén az arcvesztéssel hozható összefüggésbe, bár egyáltalán nem tudom, hogy miért durvább a négyszemközti beszéd az osztály előtti leszidásnál. Egy másik alkalommal, amikor az egyik gyerek folyton dumált, kihívtam a táblához, hogy énekeljen el egy dalt. Ez még egy kíméletesebb módja a büntetésnek azt hiszem. Egy ideig ott álldogált, a többiek nevettek rajta, ő meg zavarában egy hangot sem bírt kinyögni. Aztán az osztálytársak elkezdték bíztatni, hogy énekeljen már valamit, és amikor cérnavékony hangon belekezdett a dalba, akkor az egész osztály követte és végül együtt énekelték a dalt. Ilyen szempontból tényleg odafigyelnek a másikra, és megtesznek bármit, hogy senkinek ’ne essen bántódása’.

Az új magántanítványom is mesélte, hogy a kínai emberek nagyon odafigyelnek a másikra, nehogy megbántsák bármivel. Ez inkább azért vicces, mert itt Kínában, ha valaki telibe tapossa a másik embert a metrón, akkor csak bambán ránéz az áldozatra és továbbáll. Még véletlenül sem mondaná, hogy „bocs”. Persze néha-néha akadnak kivételek, de nem jellemző. Amikor megkérdeztem a tanítványom, hogy akkor most hogy is van ez, hogy annyira foglalkoznak más lelkivilágával, de a bocsánatkérés már nagyon nehezen megy egy viszonylag jelentéktelen dologban, arra ő sem tudta a választ. A lábra taposás csak egy egyszerű példa volt, de olyan is előfordult már párszor, hogy éppen bicikliztem haza, és egy elég széles úton szembejött velem egy másik bicajos. Számomra egyértelmű, hogy a jobb oldalon közlekedjek, de a kínaiaknak nem mindig az, és ennek a srácnak sem volt az. Úgy, ahogy volt, telibe jött nekem. Erre persze mi volt a reakció? A szokásos bamba nézés. Én persze anyáztam, mert tényleg nagyon degeneráltnak kell lenni, hogy valaki ilyet tegyen. Sajnos nem ő az egyetlen, aki így közlekedik, de itt abszolút a „megszoksz vagy megszöksz” szabály van érvényben. Egy kicsit már én is tartok attól, hogy túlságosan hozzászoktam az itteni dolgokhoz és mire hazamegyek, mint amúgy is friss jogsis, majd tanulhatom újra az igazi KRESZ szabályokat…

(P: A közlekedéshez annyit hozzátennék, hogy szerintem az ázsiai emberek – minden rasszizmust mellőzve – egyszerűen hülyék hozzá. A japán driftversenyzőkön kívül nincs benne a DNS-ükben, ez van. Nem látják át, hogy mozgó emberek/járművek honnan hova fognak menni, mikor érkeznek oda, stb. Másrészt pedig nem is intelligensek, nem fékeznek a veszélyes helyzetekben bízva a jó szerencsében, utána ha összeütköznek akkor meg a Lilla által említett bamba ázsiai nézéssel merednek egymásra. Mintha olyan váratlan lett volna!)

A mai posztba ennyi fért bele, viszont lesz még folytatása, ahol leírom, hogy milyen is a suli, ahol tanítok, na meg persze a diákok, utána a magántanítványaimról is írok (ja mert azóta lett még egy).