Egy eseménydús nap

Azt sem tudjam, hogy hol kezdjem a mai bejegyzést. Egyrészt iszonyúan fáradt vagyok, másrészt annyi minden történt, hogy nehéz lesz röviden, lényegre törően összegezni.

A kiinduló pont legyen az iskola. Ahogy minden hétköznap, ma is reggel 8-kor kezdődött, szódogával. Nem volt semmi extra, mondjuk volt ma egy szülinaposunk és ezért tortáztunk is, de amúgy semmi egyéb. Suli után a kedvenc dumplingos-szalma krumplis étteremben ebédeltem néhány osztálytársammal, most sem csalódtam a finom kajákban. Az egyetlen bökkenő azzal volt, hogy mindig nagyon elhúzzák az időt az osztálytársaim, és sokára értünk az étterembe, nekem viszont nem volt sok időm.

Ez annak volt köszönhető, hogy délután 3-ra egy állásinterjúra mentem, egy angoltanári pozícióért. Azt hiszem már korábban is írtam erről, hogy alakul, mert már felvették velem a kapcsolatot, csak az iskola távolsága miatt vált kérdésessé, hogy enyém lesz-e az állás vagy sem. Miután meggyőztem őket, hogy természetesen időben beérek (amivel magamnak is feladtam a leckét, hogy teljesítsem), utána még pár sms-t váltottam a közvetítő emberkével, és végül abban maradtunk, hogy egy interjúra még azért menjek be.

Most kezdődik a kalandos rész. Ma egész nap esett az eső, hol szemerkélt, hol szakadt, de elállni nem nagyon akart sosem. Ebéd után gyorsan hazasiettem, és átöltöztem, mégis csak egy állásinterjúra készültem, nem akartam Converse cipőben meg farmerban menni. Így felvettem a fekete gatyám, a szép fehér blúzom és a fekete balerina cipőm, utóbbinál abban bízva, hogy csak nem fog beázni annyira… Néha olyan naiv tudok lenni… Mikor elindultam, akkor éppen nem esett annyira vészesen, így a metróig többé-kevésbé megúsztam. Meglepő módon kb. 1 óra alatt meg is érkeztem 3-szoros átszállás után ahhoz a metró állomáshoz, ahonnan még várt rám egy negyedórás séta. Mivel nagyon jól álltam az idővel (a 15 perces sétára volt 25 percem), ezért viszonylag ráérősen sétálgattam, közben elmélyedtem a gondolataimban, lehetséges kérdésekre fogalmaztam meg a válaszaimat, stb. Ez ahhoz vezetett, hogy egy óvatlan pillanatban egy robogós telibe fröcskölt sárral, aminek következtében a bal lábam térdig elázott nem beszélve a sárfoltról, ami szintén feltűnő nyomott hagyott a nadrágomon. Próbáltam letörölgetni, de sikertelenül. Nem volt mit tenni, mentem tovább. Megtörtént a másik dolog, ami egyébként nagyon tipikusan jellemez engem: eltévedtem. Pontosabban kicsit messzebb mentem, mint ahogyan kellett volna, és mire rájöttem, addigra már fogalmam sem volt, hogy merre induljak. Kértem útbaigazítást és kaptam is. Viszonylag hamar visszataláltam, és a rengeteg időm ellenére sikerült 5 percet késnem. Ciki vagy sem, ezen már nem tudtam változtatni. Írtam sms-t a pasinak, akivel azelőtt is leveleztem, hogy itt vagyok az iskola előtt és várok rá. Erre ő felhívott, hogy ő is ott áll az iskola előtt, de engem nem talál sehol. Mint kiderült, tök más helyre mentem, mint kellett volna. Vagyis annyira nem volt más, csak még 10 perccel odébb van gyalog. Eljött értem kocsival és visszamentünk az igazi sulihoz. Közben kérdezgetett, hogy akkor én ugye már tanítottam, meg hogy nekem most akkor kettős állampolgárságom van-e, meg hogy Magyarország ugye szocialista ország, csak úgy, mint Oroszország… Nem tehet róla szegény, ő is csak egy kínai, akinek Magyarország egy távoli hely. Ettől függetlenül lenyűgözött, hogy tudja, hogy egyáltalán létezik ilyen ország. Mindenesetre nem úgy tűnt, hogy probléma lenne az, hogy tanuló vízummal vagyok itt, és hogy tulajdonképpen semmilyen hivatalos okmányt nem tudok felmutatni arról, hogy bármi közöm lenne Kanadához. De szerencsére ez itt nem számít. Elég volt egy kicsit rájátszanom a kiejtésre és már kész is a ’native English’ kínai módra. Bementünk egy tanáriba, ahol találkoztam egy nővel, aki elvileg a nyolcadikosok angol tanárja. Ő mondott pár dolgot, például, hogy azért van az, hogy 10 órát dolgozom, mert 10 nyolcadik osztály van a suliban, és lényegében elég egy órára felkészülnöm, mert ugyanazt kell majd mindenkinek leadnom. Ez azért elég baráti, nem hiszem, hogy nagyon megerőltető lesz a dolog. Ezen kívül csak beszélnem kell, meg filmet nézegetni, meg zenéket hallgatni. Jó kínai szokáshoz híven a lelkemre kötögették, hogy semmi vallási és politikai dolgot ne említsek, amúgy jöhet bármi, amit jónak tartok. Egy könyvet is adtak, amiből elvileg tanulnak a gyerekek, szerintem használható, de állítólag nagyon nem köti le a diákokat.

Miután mindezt megbeszéltük, és azt is, hogy november 8-án kell mennem először, még egy asztalt is adtak nekem. Durva mi??? Lényegében ez nem is interjú volt, ők már alapból úgy fogadtak, hogy én ott dolgozom… Még az igazgatóval is összefutottam és bemutattak neki. Szóval sikerült munkát találnom!

Mikor végeztem, felhívtam Zhout, a kínai-magyar fiút, aki azért jött Kínába, mert egy rokonának esküvője lesz (egy hónap múlva), és hozott nekem mindenféle otthoni jót: Milka csokit, dezodort és néhány otthoni dolgomat, amit nagyon hiányoltam már. A gépért pedig külön köszönet Áginak! :)

Így is késésben voltunk, ugyanis elvállaltunk Patrikkal egy kis babysitterkedést, az egyik magyar konzul gyerekeire vigyáztunk. Tegnap hívott a gyerekek mamája, hogy sürgősen kellene a segítségünk néhány napra, hogy délután-este vigyázzunk a srácokra. Nagyon klassz srácok, semmi gond nem volt velük, ha nem lettem volna hulla fáradt, talán még jobban élveztük volna egymás társaságát. Mindemellett egy kis zsebpénzt is kaptunk érte, de az igazán nagy dolog az volt, hogy pörköltet vacsizhattunk! Szinte már csak ezért is megérte volna… Holnap is megyünk, akkor meg rakott krumpli lesz a vacsi TEJFÖLLEL!!! Ez már a luxuskategória számunkra. Este fél9-ig voltunk ott, aztán jöttünk is haza, most pedig megyek fürdeni, mert már borzasztó fáradt vagyok.

Ja és csak plusz mellékes infó: Kínában NINCS óraátállítás, így most már 7 óra a különbség Magyarországhoz képest!

Az első munkanap

Lilla:

Örömmel jelenthetem be, hogy bizony mindkettőnknek meg volt Kínában az első munkanapja. Természetesen a tanulást is hivatás szintjén űztük, de ebben a bejegyzésben igazi munkáról lesz szó.

Patrik is majd leírja a történetét, de előbb én kezdem. Ahogyan az kiderült a korábbi írásokból is, már régóta próbálkoztunk angoltanári munkát szerezni, sajnos sikertelenül. Némi erős túlzásokba esés után újraírtam az önéletrajzomat és tulajdonképpen a nevemen kívül szinte már semmi sem lett igaz belőle. Ezek után is küldözgettem lelkesen az emaileket a hirdetésekre, de egy-két komolytalan híváson kívül még mindig nem történt semmi. Már kezdtem lemondani erről az egészről és azt tervezgettem, hogy a környéken egy kávézóban nyelvklubot alapítok, amiből megszedhetjük magunkat, de végül mégis rám mosolygott a szerencse egy 10 éves kislány képében. Végre sikerült egy angoltanári munkát szereznem, igaz, ez csak magánoktatás és hetente egyszer, de azért így is egész jó pénzért.

A munkát valószínűleg azért kaptam meg, mert félig kanadainak adtam ki magam és azt kamuztam az önéletrajzban, hogy Kanadában tanultam a középiskolában, és mondta a kislány apukája, hogy nyáron megy Zona (a tanítványom) Torontóba táborozni. Erre én lelkesen mondtam is, hogy akkor tanítok neki néhány dolgot a kanadai kultúráról… :) Fő a hitelesség! Ma volt a második alkalom, hogy tanítottam. A belvárosban egy kávézóban találkozunk és ott is tanítok szombatonként 2-től 4-ig. Azért két óra egyhuzamban elég durva a kislánynak és nekem is, de ez egy olyan dolog, hogy a szülő mondja meg, hogy mi hogy legyen én pedig alkalmazkodom. A helyszínnel kapcsolatban amúgy, néha kicsit zavaró, hogy ott darálják a kávét mellettünk és nem hallunk semmit egymás szavából, de azért elviselhető.

Ezen kívül, ha jól alakulnak a dolgok, talán egy másik helyen is tudnék tanítani. Ez már hétköznapi meló lenne egy középiskolában, és a fizetés is „csak” 100yuan/óra lenne, viszont heti 10 órát kéne tanítanom összesen, amivel 4000 yuant keresnék havonta. Itt szerdától péntekig kéne délutánonként beszélgetős angol órát tartanom 13-14 éves gyerekeknek, napi 3-4 órát összesen. Tehát nem lenne nagyon fárasztó és nem vinné el az összes időmet. Egyetlen bökkenő van csak, hogy az óráim mindig 1-kor kezdődnének. Viszont itt a nyelviskolában a kínai óráim 11.40-kor érnek véget és ebbe a középiskolába legalább másfél óra eljutni. Gondolkodtam pár dolgon, amivel le lehetne rövidíteni ezt a másfél órát, tehát akár még megoldható is lenne. Ezen kívül még el kéne mennem egy interjúra a suliba, ahol véglegesen is megkapnám a melót, de már jó pár smst és telefonhívást váltottam azzal az emberkével, aki ezt intézi. Azt hiszem a jövő hétre ki fog derülni, én nagyon örülnék neki, mert akkor Patrikkal egyáltalán nem kéne azon gondolkodnunk, hogy mikor hova menjünk kajálni/utazni/vásárolni, hiszen ez a pénz elegendő lenne mindkettőnk kényelmes életéhez. Szorítsatok, hogy megkapjam a munkát!!!

Patrik:

Először én is angoltanári munkában gondolkodtam leginkább, de ebben a városban egyszerűen túl sok a külföldi, és hiába beszélek jól angolul, nem amerikai/kanadai/brit/ausztrál vagyok, így vissza sem nagyon írtak a jelentkezésekre. Ahogy Lilla írásából kiderül, max. akkor lehet eredményes az ember, ha csak hazugság van az önéletrajzában. Már épp terveztem, hogy egy orosz haverom amerikai haverjának a beszkennelt útlevelére ráteszem az igazolványképem és úgy próbálok állást keresni (és találni), mikor jött egy másik lehetőség.

Arról van szó, hogy terveztem szakmai gyakorlatot csinálni itt kint, ha van rá lehetőség. A konzulátuson nem lehet, mert ott maximum 5 hét 6 napot engednek gyakornokokat hivatalosan dolgozni, ezt is csak több hónapos procedúra után, jelentkezés, nemzetbiztonsági átvilágítás, stbstb. Viszont a külgazdasági konzul megígérte, hogy kérdezősködni fog a kinti magyaroknál, hátha valakinél lenne lehetőség a szakmai gyakorlatra.

Így kerültem a Back & Rosta Information Technology (Shanghai) Ltd.-hez, ez egy magyar IT cég itteni részlege. 4 helyen van irodájuk amúgy: Budapest, Hong Kong, Shanghai, Atlanta. Úgy néz ki a cég, hogy a főnök magyar, a többiek pedig mind kínaiak az irodában. Ez amúgy nem baj, mert ők tudják velem gyakorolni az angolt, én pedig velük a kínait. Bár egyelőre még ők is meg én is eléggé visszafogottak vagyunk, mert ők nem tudnak eléggé angolul és ezért vannak bemajrézva, én meg hiába nem vagyok bemajrézva, kínaiul ilyen céges dolgokban nem tudom még kifejezni magam (ha őszinte akarok lenni, akkor azt mondanám, hogy egyszerűbb dolgokban sem feltétlen), nincs meg hozzá a szókincsem. Azért próbálkozom!

Leginkább a főnökkel kooperálok, tőle kapom a feladatokat is, meg utána vele szoktunk leülni és átbeszélni (magyarul), hogy mire jutottam, vagy esetleg ha egykét kínai is csatlakozik, akkor angolul, max ha nem értik, a főnök elmondja nekik kínaiul. Ő itt él már vagy 6-7 éve, szóval nem okoz neki problémát az ilyesmi.

Eddig a fő feladatom egy iPhone/Android app kitalálása volt, ugyanis a világ egyik legnagyobb kiállítás-szervező cége megbízott minket, hogy fejlesszünk egy appot a jövő májusban, Makaón megrendezett kaszinó kiállításukra. A konkrét feladatom az volt, hogy nézzek utána, milyen appok léteznek ebben a témában, illetve töltsem le a megbízó Las Vegas-i kiállításának iPhone appját, és találjam ki, hogy lehet fejleszteni. A megbízó külön kérése volt, hogy ez legyen a kiindulópont, de nem volt nehéz okosítani, mert a design ronda, a funkciók pedig átláthatatlanok voltak. Tudott sok mindent, csak nem lehetett rajta eligazodni. Tehát minden nap keresgéltem, gondolkodtam, jegyzeteltem, és mikor úgy éreztem, hogy egyelőre ennyi újat tudok mondani, akkor a főnökkel leültünk átbeszélni, utána ő továbbította a megbeszélteket a designer csajnak, aki ez alapján csinálja a terveket. Időközben csomót változott a program, de most már nagyjából összeállt, milyen lesz véglegesen, úgyhogy tegnap épp az volt az egyik feladatom, hogy a brosúrát, ami a megrendelőnek készült, nézzem át és javítsam a hibákat, vagy ha valami hiányzik, akkor írjam hozzá.

Emellett a céges weblapot is szerkesztgetem, főleg a magyar részét (van még angol meg kínai), mert ezt rajtam kívül más nem is tudná megcsinálni. Egyelőre úgy néz ki, hogy ilyesmi projektek lesznek ezután is, ezen kívül pedig majd meglátjuk. Tetszik, hogy nem „kávét fénymásolni” vettek fel, hanem tényleg részt vehetek fontosabb dolgokban.

És akkor jöjjön a fekete leves. A nagy szívfájdalmam az, hogy nem kapok fizetést. Persze így is örülhetek, ha a suli felé sikerül leigazolni az egész mókát jövő félévre, meg a tapasztalatszerzés mindenképp pozitív dolog, de tudva, hogy a fehér emberek mennyit keresnek (akár gyakornokként) és mennyi plusz juttatást kapnak itt Kínában, azért kicsit rosszul esik a dolog. De mindegy, ebből a helyzetből próbálom kihozni a maximumot!

Viszont hogy ne a panaszkodás legyen az utolsó dolog ebben a posztban, azért annyit sikerült elérnem, hogy kapok havi 400 yuant utazásra (végülis ez jó, mert kb a felébe kerül az utazgatás a melóba), meg tudok rendelni a cég netes rendszerében ebédet, és ezt értelemszerűen a cég állja.

Szóval így állunk a munkával! A posztok is ezért ritkultak mostanában, de igyekszünk majd úgy csinálni, hogy a blogon minél több bejegyzés legyen, hiszen tudjuk, a munka nem mehet az ivás a blogolás rovására! :)

Kína gasztro II.

Folytatva a felsorolást a kínai étkezési lehetőségekről, most az olcsó és itteni viszonylatban közepesen drága éttermeket veszem górcső alá. Az olcsó éttermek általában nagyon picik, elég piszkosnak is néznek ki, és a berendezés is ócska (műanyag támla nélküli székek, ragadós asztalok). Ettől függetlenül az étel általában nem rossz. Mondjuk, leginkább kínai ételeket lehet venni itt, de nem a fehér embernek valót, hanem a legedzettebb-belű kínaiaknak valót. A legelső napokban tévedtünk be egy ilyenbe, viszont olyan csípős volt a kaja, hogy nem bírtuk megenni. Ezen kívül azt sem tudtuk, hogy mit eszünk, de ez már a kisebbik probléma volt. A tapasztalatom az, hogy habár az ilyen éttermekben egyáltalán nem beszélnek angolul, mindig nagyon kedvesek és mosolygósak, ha külföldi téved be hozzájuk. Nagy nehezen meg is lehet értetni magunkat velük, és jobb esetben olyat is kapunk, amit szeretnénk. A kiszolgálás általában kiváló és az ár is, a kaja nem mindig az elképzeltnek megfelelő. De azt hiszem, ez nem is elvárható maximum 10 yuanes árú ételekért.

Szintén nevetségesen olcsó élelem lelőhely a suli menza. Nemcsak az én sulimban, hanem Patrikéban is, meg gondolom mindenhol máshol. Ez részben köszönhető az ételek közepesen jó minőségének, részben pedig úgy sejtem, hogy van valami támogatás is erre az állam részéről, máskülönben egyáltalán nem lenne indokolt, hogy 2,5 yuanért (kb.100 FT!!!) lehessen venni egy normál adag tésztát, amiben pici húsdarabok és kínai káposzta is felelhető. Íme, egy kép róla, már félig megevett állapotában:

Általában az a jellemző a suli menzákra, hogy egy kampuszon belül több is van, külön épületeket szentelnek nekik és jellemzően hatalmasak. Nem is csoda, hiszen itt az egyetemek is hatalmasak, az én iskolámba például 30.000 diák jár. Ilyen mennyiségű embernek nem elég egy néhányszáz fős kajálda. Így fordulhat elő az is, több emeletesek ezek az étkezdék. Nem ugyanazt lehet kapni mindenhol, itt is vannak különálló kajáldák, például nálunk van muszlim étterem is, hiszen elég sok itt a muszlim külföldi, és nekik is kell valamit enniük ugyebár. Mivel a kínai konyhában a disznóhús nagyon kedvelt alapanyag, ezért állandó félelemben élhetnek a buzgó hívő muszlimok. Egyszer véletlenül egy kazah srácot megetettem egy olyan dumplingos levessel, amiben disznóhús volt. Habár megkérdezte, hogy milyen hús, én gyorsan kapcsoltam, hogy nem biztos, hogy hallani akarja, és csak annyit mondtam, hogy nem tudom. Szegény fiú… :) Tehát visszatérve a menzákra, itt Kínában az a módi, hogy minél feljebbi emeletre megy az ember, annál jobb kaját kap, annál drágábban. Én még nem nagyon fedeztem fel az emeleteket, de azért nem dobtam hátast az eddigi kajáktól, akárhol is voltam. Az áruk miatt ettől függetlenül érdemes hétköznap itt enni, ugyanis 10 yuannél (350 Ft) drágábban nem igen tud kajálni az ember, olyan bőségesen elég az étel. A muszlim étteremben egy szelet rántott csirkemell, egy közepesen nagy szálka nélküli rántott hal, ilyen szószos krumplis-csirkés köret és rengeteg rizs nagyjából 10 yuan. Otthon kíváncsi vagyok mit kap ezért az ember. Talán a suli menzán hasonló pénzért, hasonló kaját ehet, de azt is csak az általános és középiskolás gyerekek.

Térjünk át a rendes éttermekre. Ismérvük az, hogy sokkal jobban néznek ki belülről, mint a kicsi koszos éttermek, rendszerint rengetegen dolgoznak bennük, mind a konyhán, mind az ételkihordásban és az árak legjobb esetben is 10 yuannél kezdődnek. Viszont a jó hír az, hogy 13-20 yuan között biztos, hogy nagyon bőséges és nagyon jó kaját kap az ember. 20 yuan 700 Ft-nak megfelelő összeg, ami valljuk be, még így is olcsónak számít egy középkategóriás magyar étteremhez viszonyítva. Ezek az éttermek általában tiszták, legalábbis ha az ember nem keresi direkt a koszt, és mindig frissen és gyorsan készülnek az ételek. Lehet egy személynek való adagot is kérni, és a kínaiaknál jellemző nagyobb társaságnak való kiszereléseket is lehet venni. Nekünk van egy kedvenc éttermünk, ahova már a kezdetek óta járunk. Ilyen kínai agyagszobrok vannak az étterem előtt, és úgy sejtem, hogy az ételek egy része Xi’anból származik. Azért szeretem nagyon ezt az éttermet, mert bármennyire is tele van, nekünk mindig találnak helyet. Van egy néni, akivel különösen jóban vagyunk, ha ő ott van, akkor mindig nála rendelünk. Jó pár ételt lefényképeztünk itt, amit most ti is megnézhettek:

Dumpling és Kongbao csirke

Egyik kedvenc éttermünk

Megint dumpling

Emellett az étterem mellett van egy levesező is. Az áraik kb. ugyanolyanok, mint a másik helynek, viszont szinte teljesen más ételeket árulnak. Kis kitérőként megjegyezném, hogy ezt szeretem Kínában nagyon, hogy rengeteg az étterem, vagy nálunk inkább kifőzdének hívnám őket, viszont mégsem csak ugyanazokat a kajákat lehet venni. A franchiseokon kívül azt hiszem, nem lenne túlzás az a kijelentés, hogy nincs két egyforma étterem, ahol szinte ugyanazokat a dolgokat lehet kapni. Ebből adódóan viszonylag olcsón sokkal változatosabban lehet étkezni, mint otthon, ha mondjuk, csak étteremben tudna az ember enni. Szóval ez a levesező leginkább tésztákra szakosodott, abból viszont nagyon sok fajtára. Mi dumplingos levest szoktunk itt általában enni, mert nem csípős, elég lightos és nagyon finom.

Azt szeretem ezekben az éttermekben, hogy képesek egymás mellett is rengeteg vendéget fogadni, és nem egymástól lopkodják az ötleteket a kajákra, hanem mindegyiknek meg van a maga ’profilja’. A levesezős mellett például van egy curry-s étterem, ahol csak curry szószos ételek vannak. Van ugyanebben a tömbben egy étterem-bár, aminek szerintem külföldi lehet a tulaja, oda is járnak azért az emberek. Mondjuk nekem annyira az a hely nem a szívem csücske, a kaja valahogy sosem volt eddig olyan, mint amilyennek lennie kéne. Hívogató, mert sok az európai étel (még ’magyar gulyás’ is van az étlapon, de eddig akárhányszor kértem, sosem volt nekik), viszont az ár-érték arány egyáltalán nem egyenlő. Van egy másik kedvenc helyünk, ahol az étterem elsősorban a dumplingokra specializálódott. Ilyen látványkonyhaszerűen van egy ilyen üveges rész, ahol frissen készítik a dumplingokat. Nagyjából 20 különböző féléből lehet válogatni, plusz van egy étlap is, ami tele van más fajta kajákkal. Nekünk a menü általában: 3 adag dumpling és egy adag krumpli. Ez a krumpli viszont nem egyszerű krumpli, hanem egy nagy kazal szalma krumpli, tele vékony paprika darabokkal, korianderrel és (sajnos) piros paprika darabokkal. Természetesen erről is készült kép:

A közép árkategória felső részébe tartozó éttermekről sem tudok nagyon sokat írni, mert még csak egyszer voltunk ilyenben. Már régóta szemezgettünk egy étteremmel, aminek az ablakaira különböző ételek fényképei voltak kitéve, és nagyon guszták voltak. Ezért aztán úgy döntöttünk, hogy kipróbáljuk végre. Mikor elkezdtük nézegetni az étlapot, nem túl nagy örömmel vettük tudomásul, hogy itt bizony szinte minden csípős. Azért nagy nehezen sikerült találni néhány fogást, ami nekünk is jó volt, de ettől függetlenül az árakhoz és az elképzeléseinkhez képest mégsem azt kaptuk, mint amire számítottunk. Patrik eléggé kiakadt, amikor a kirendelt husi kb. 70%-a csont és mócsing volt. Mivel a kínaiaknak úgy hiszem, a mócsing nem okoz problémát, ezért bele kellett törődnünk, hogy itt a drága éttermek is inkább a kínaiaknak kedveznek jobban, mint nekünk. Ez a vacsi összesen kb. 80 yuanbe fájt, de otthon egy ilyen kaliberű helyen nagyjából 5000-6000 Ft lett volna két főre. Néhány kép arról az estéről:

Egy másik történet erről a kínai ízlésről. A héten az osztálytársaimmal beültünk egy szintén drágább étterembe. Ha sokan vagyunk, akkor sokkal jobban megéri az ilyen helyeket kipróbálni, mert sokkal több ételt ki lehet rendelni és meg lehet kóstolni, és a végén a számlát közösen ki lehet fizetni. Nos, azon a napon is voltunk legalább 12-en és tévedésből ki lett rendelve egy egész kacsa. Mindenki csak nézett, hogy ez nem éppen olyan, mint ami a képen volt, de elkezdtünk csipegetni belőle. Na és itt jött a fekete leves. Nem nagyon néztem, hogy mit teszek a tányéromra, de amikor megláttam, hogy az nem is hús, ami a pálcikámon van, akkor egy kissé rosszul lettem. Sikerült a kacsa csőrének egyik felét megtalálnom, és mire felocsúdtam, akkor láttam, hogy farkasszemet néz velem az a döglött állat azon a tányéron. Onnantól kezdve nem vágytam már a kacsahúsra. Mások sem nagyon. És ez nem finnyásság kérdése, egyszerűen lesokkolódtam, mert nálunk otthon ez egyáltalán nem normális és megszokott dolog, ráadásul fel sem voltam készülve erre az atrocitásra. A történetben az még rosszabb volt, hogy ez a ’véletlen’ kirendelés 135 yuannel dobta meg még a számlát, és így 32 yuan lett fejenként az ebéd, ami már kifejezetten soknak számít itt.

Egyelőre ennyi fért bele a mai bejegyzésbe. A következő kaja-témájú posztban az ételek alapanyagáról írok majd egy rövidebb szösszenetet.

Kína gasztro I.

Az utóbbi pár napban elcsendesedtünk, aminek volt jó pár oka, de azt majd a következő bejegyzésben fejtjük ki. A kínai ősz-közép ünnephez hasonlóan megint kulturális vonatkozásban írok. A két leginkább ismert sztereotípia, ami eszébe jut a (laikus) embernek Kínáról az olcsó cuccok és a kaja. Nos, bizton állíthatom, hogy itt nem azt az olajban tocsogó, ’cipőszószos’, legtöbbször gyenge minőségű kosztot lehet kapni. Tulajdonképpen sértő lenne még az utcai kajaárusokat is összehasonlítani az otthoni kínai kajáldákkal (na persze tisztelet a kivételnek).

Először is azzal kezdem mondandómat, hogy itt Kínában szinte sehol sem lehet olyan kaját kapni, mint az otthoni olcsó kifőzdékben. Mivel még nem nagyon voltam legfelsőbb kategóriás éttermekben itt, ezért csak a közép-, és alacsony árkategóriás helyekről, valamint az utcai árusokról tudok nyilatkozni. Kezdjük is növekvő sorrendben a felsorolást!

Utcai kajaárusok

Általában ebédidőben és vacsoraidőben kerülnek elő, vagy manuálisan, vagy biciklivel hajtható mobil-éttermeikkel. Az igazán prok még műanyagszékeket és összecsukható asztalokat is hoznak magukkal. A koncepció mindenhol ugyanaz: viszonylag egyszerű kajákat frissen készítenek, ráadásul borzasztóan olcsón. Ez az olcsóság azonban nem a minőség rovására megy: egyszerűen csak annyi a titok, hogy az ételek alapanyagai sem drágák. Ilyen a tészta wokban elkészítve, hozzáadva tojás, zöldségek, valami sonkának tűnő cucc és persze fűszer. Az ember kiválaszthatja, hogy mit szeretne bele, hogy ha viszont nem mond semmit, akkor minden belekerül. A csípősnél azért rákérdeznek persze, hogy kér-e az ember, de amúgy nem. 6 yuanbe (kb.210 Ft) kerül és óriás adag. A hordozható dobozba alig fér bele. Ja, és azt el is felejtettem, hogy még a tészta típusát is ki lehet választani, kb. 6 féle van, vagy rizs. A kiszolgálás hiperszuper gyors és a kaja finom.

Ilyen tésztaárusból több is van, két-három stand mindig itt lebzsel a koli utcájában. A tésztásokon kívül vannak ilyen lángos-szerű kajaárusok is. Kiviszik a nyers, megkelesztett tésztát, amiben valamilyen fűszert is tesznek, és ott helyben sütik ki a hatalmas olajos kisütőben. Nagyjából emberfej nagyságúak és nagyon hasonlít a tésztájuk a lángoséra. Ennek 4 yuan darabja (kb.140Ft), nagyobb étvágyúaknak mondjuk, inkább kettő lenne elég. Van egy másik lepényszerű dolog is, hasonlít nagyon ehhez a lángoshoz, de nem annyira ropogós és kb. feleakkora. Az ára is feleannyi, viszont ugyanúgy valamiféle zöldséges dolog van benne. Finom nagyon, de mindennap azért nem tudnám megenni, mert túl olajos. Az itteni árus két standdal jön, az egyik tulajdonképpen egy hatalmas nyújtódeszka, a másik pedig a kisütős stand. Azért vicces, hogy ott az utcán csinálják a tésztát…

Van még tajvani palacsinta árus, ami leginkább a mi palacsintánkra hasonlít, de kicsit olajosabb a tésztája és mások lehetnek az összetevők, mert vastagabb és ropogósabb is. Ebbe lehet kérni mindenfélét: sajtot, sonkát, csirkehúst, tojást, zöldségeket. Minél több dolgot kér az ember, annál drágább. A sajtos-sonkás 6 yuan, és amúgy nagyon finom. Nekem elég abból egy darab is, annyira laktató. Persze az olajos tészta nem éppen a legegészségesebb és kímélőbb kaja, de egyszer érdemes kipróbálni még a fogyókúrázóknak is!

Szokott jönni egy barbecues is, elég vicces, egy lepukkant utánfutó megpakolva nyársakkal: húsok, zöldségek, tofu… A széle pedig kialakítva sütödének: szénnel kirakva, amin aztán a kiválasztott saslikokat megsütik. Ennek sajnos nem tudom az árát, mert még nem próbáltuk ki. Patrik kedvence a húsos lepény. Mi csak hamburgernek nevezzük nemes egyszerűséggel, mert arra hasonlít a leginkább. Egy nagyobb ökölnyi lepény megtöltve apróra vágott husival. Erről képet is közlünk majd. Ez az étek úgy készül, hogy a néninek van egy nagyon pici standja, amiben van egy beépített gáztűzhely és azon pirulnak a cipók. Van egy kondérja, benne a zsírban tocsogó kész husi, abból kitesz valamennyit az előtte lévő vágódeszkára, majd a hatalmas bárdjával apró darabokra vágja. Ehhez kérés szerint tesz koriandert és/vagy csípőset, majd a félbevágott lepénybe belepakolja mindezt. Tényleg finya, csak előfordul, hogy túl zsírosra sikeredik. Ahol utcai kajaárus van, ott büdös tofu árus is van. Mi messziről elkerüljük ezt a standot, leginkább a szaga miatt. A kínaiak imádják, a külföldieknél pedig megosztó a vélemény arról, hogy finom vagy sem. Én nem szeretném megkóstolni, amúgy sem a szívem csücske a tofu. Egyébként nagyjából annyi az egész, hogy egy fémlapon megsütik a tofut. Nem tudom, hogy mitől lesz olyan büdös, és hogy őszinte legyek, nem is akarom tudni.

Patrik szerint a kép készültekor azt magyaráztam az eladónak, hogy "Két pofont
fogsz kapni, ha azonnal nem szolgálsz ki!" :D

A sós kaján kívül lehet utcai nasiárusokkal is találkozni. A kedvencünk egy ilyen ostyaszerű édesség, aminek olyan az íze, mint a fagyis rolettinek. Egy picit vastagabb viszont ez a roletti, és a tésztájában fekete szezámmag van. Ezt úgy készítik, hogy az előre bekevert tésztát egy kétoldalú fémlapra öntik, majd összecsukják és hagyják a tűzön sülni. Mikor kellően megsült a tészta, gyorsan felcsavarják ezt a tésztalapot és egy ollóval kisebb darabokra vágják. Egy zacskó ilyen ostya 5 yuan és azt kell mondjam, minden centet megér. Mi általában a joghurtba szoktuk mártogatni, de frissen még önmagában is isteni finom. A másik édesség-ellátó is hasonló eszközökkel dolgozik: előre bekevert gofri tészta, kétoldalú fémsütő és zacskós kiszerelés. Ez a nasi viszont teljesen más, gofri íze van és tulajdonképpen ilyen kis gömbökből áll, mert a sütő, amiben készül, ilyen lyukacsos-szerű. Ez is frissen a legjobb és szintén 5 yuant kérnek érte. Már régóta tervezzük, hogy Nutellával kipróbáljuk, de még nem volt lehetőségünk Nutellához jutni eddig. Sajnos nincs minden sarki boltban, ezért kicsit utána kell még járnunk, hogy pontosan hol szerezzük be.

Mivel túl sok a mondanivaló, de kevés az idő, ezért a többi dolgot egy másik bejegyzésben írom le. Mindemellett elnézést a kevés kép miatt, holnap este körbefényképezzük az egész utcát, ahol remélhetőleg minden résztvevője a posztnak jelen lesz. 

Chan, a gondolkodó hős

Lilla:

A cím magyarázatára egy kicsit várni kell, de higgyétek el, megéri elolvasni az én történetemet is… Azt hiszem már az előző bejegyzésben is írtuk, hogy járni fogunk nyelvvizsga felkészítő tanfolyamra és Tai Chi-re is. Sikerült elintéznem, hogy Patrik is jöhessen az én sulimba erre a tanfolyamra, de az első 45 perc után úgy döntöttünk, hogy talán majd a következő félévben kezdjük ezt el. Ennek pedig az volt az oka, hogy ez a kurzus nem éppen az oktatásról szólt, hanem arról, hogy ilyen feladattípusokat olyan gyorsan megoldjunk, hogy még gondolkodni se kelljen közben. A tanár valamilyen oknál fogva végig sietett, egy-két szó jelentését elmagyarázta, de semmi egyéb és igazából semmi haszna nem volt az egésznek. Olyannak lett volna, aki jól tud kínaiul, de nekünk nem. Volt ott pár osztálytársam, aki teljesen kezdő kínais, mondjuk ez még hagyján, de még angolul sem nagyon tudnak, tehát nekik tényleg elég brutális lehetett ez az egész. Szóval hamar leléptünk. Patrik ment a szakmai gyakos munkameghallgatásra, én pedig siettem haza, hogy átöltözzem a Tai Chi órára. Rohannom kellett, mert a 20 perc oda és 20 perc vissza út elég sok időt elvitt.

Maga az óra nagyon tetszett. Egy ilyen kis tér szerűségen volt és szerencsére nem is voltunk sokan. Próbáltam Patrikot rávenni, hogy jöjjön velem, de nem mutatott túl nagy lelkesedést ez iránt. Nem is vagyunk túl sokan, kb. 15 emberke, nagy része külföldi ráadásul. Én nem is tudtam, hogy a ’csí’ áramoltatásán kívül ez másra is jó, de mint kiderült, ez önvédelmi sport is egyben. Tök jó hangulatban telt, megtanultunk egy egész gyakorlatsort, amit Patriknak meg is próbáltam bemutatni, több-kevesebb sikerrel. De összességében nagyon tetszett, aztán majd valamikor, amikor már ügyesebb leszek, talán videót is csinálunk róla… :)

Patrik:

Rá is térhetünk a címre. Aki konkrétan én lennék, el is magyarázom, miért.

Kínai nevet többféleképpen adhatnak az embernek. Lehet úgy, hogy a nevét fonetikusan átfordítják, de ez nem mindig lehetséges. Lilla esetében épp ez történt, de neki már régebb óta volt kínai neve. Nekem viszont nem, és ezen változtatni szerettem volna, szóval megkértem az egyik tanárom, hogy találjon ki valamit. A nevem alapján kicsit tanácstalan volt, de megbeszéltük, hogy másik módszerhez is folyamodhat nyugodtan, és adhat bármiféle nevet. Ez a másik módszer végülis annyi, hogy kb hasraütésre ad egy nevet, ami elvileg az ember tulajdonságait tükrözi, de egyértelmű, hogy senki nem kap olyan nevet, amiben negatív dolgok lennének, szóval egy „Buta csúnya Wang” sincs…

Hétfőn kértem meg, hogy találjon ki valamit, és péntekre lett kész. A kínai nevem 陈思杰, ami pinyinnel „Chén sī jié”. A Chén a vezetéknév, olyan, mint pl Jackie Chan vezetékneve. A sī olyasmit jelent, hogy gondolkodó, a jié pedig, hogy hős, vagy a tanár úgy magyarázta, hogy excellent. Igen emberek, ez mind én vagyok!!! :D

A Chén vezetéknévhez kapcsolódva egy kis érdekesség. Van egy fickó itt Kínában, aki a fiait Chen Buda-nak és Chen Peisi-nek nevezte el, így a keresztnevek egyberakva azt adják ki, hogy Bùdápèisī, ami kínaiul Budapestet jelent. Chen Peisi pedig egy nagyon népszerű kínai komikus, ezért ilyen ismert ez a sztori.

Tetszik ez a név! :)

Fuss, Forrest!

Na, akkor a kétkedődnek üzenném: lefutottam ma kemény 3 kilométert! Kevésnek hangzik, de konkrétan meghaltam. Bár az alap terv is az volt, hogy lépésről lépésre kell ezt felépíteni, szóval gond egy szál se.

Kezdem az elején. Tegnap este nagyon elszánt voltam és mondtam Lillának, hogy én akkor holnap futni fogok ebéd és egy kis lazulás után. Mivel neki 20 perccel hamarabb ér véget a suli, megbeszéltük, hogy felszáll a buszra és eljön a sulimhoz, együtt megebédelünk, aztán pedig futkározunk egy kicsit. Reggel elvittem magammal mindkettőnk cuccait, suli után pedig minden a terv szerint ment. Ebéd, majd utána elmentünk a kolimba átöltözni, és kitaláltuk, hogy a déli campuson lévő sportpályára megyünk, mert ott szinte senki nincs, a másik pályán/a környékén viszont ezer ember van. Így meg tudtam mutatni Lillának azt az épületet is, ahol az óráim vannak, meg így az ebédnek is volt ideje leérni.

Mire a pályára értünk, volt ott pár „vereksző” kínai, bár érdekesen nyomták: volt, aki ingben, volt, aki farmerben, volt, aki mackógatyában, de kb egy ember nem volt, aki odaillő öltözetben lett volna. Lilla kicsit lámpalázas is lett, de aztán csak sikerült rávennem egy kis fetrengés és bemelegítés után, hogy jöjjön velem. Ő amúgy elég fáradt volt, 2 kör után mondta, hogy inkább pihen, és szurkol nekem.

Én azért egyedül is küzdöttem, gondoltam, ha 12-13 évesen cooperen le tudtam futni 2500-2800 métereket, akkor ha beledöglök is, de elérem a 3 kilométert. A cipő nagyon jól szuperált, atom könnyű, atom stabil, atom légáteresztő. A bokám az első körben így is éreztem néha, de aztán elmúlt, és simán tudtam haladni. Jól jött a karra csatolható iPhone tok is, közben hallgattam a zenét, az Endomondo pedig trackelte a futást, meg kilométerenként magyarázta, hogy hol is tartok éppen.

Oltás nem kell az időeredmény miatt, csak bizonyítéknak töltöm fel a képet:

Futás után elindultunk Lilla kolijába, és kb 200 méter után, a sulimnál a Mao szobor előtt megállt mellettünk egy kínai fickó egy nagy egyterűvel, és nagyon azt akarta, hogy szálljunk be. Először ellenkeztünk, de aztán úgy voltunk vele, hogy egyedül van a kocsiban, a vesénket csak nem szedi ki, meg ha más nem, elvisz legalább a kapuig (ami itt vagy 6-8 perc séta). Végül az lett belőle, hogy megkérdezte, hova szeretnénk menni, és mint valami taxi, elhozott minket a Tongji-ig! Nagyon nagy tag a csávó, közben mutatta, hogy „ott lakom”, mikor mentünk az autópályán, meg kedélyesen elbeszélgettünk. Bár nem mindig értettük mit mond, de azért próbálkozott, meg mi is próbálkoztunk. Elég jól jött így a futás után, kifáradva, hogy nem kellett kisétálni a buszig, várni rá, aztán vagy állni, vagy a buszon ücsörögni amíg átvergődik a forgalmas utcákon, hanem csak behuppantunk a bőrfotelekbe és az autópályán (ha nagyon pontos akarnék lenni, akkor nem autópályát nem mondanék, hanem ezt: elevated road) gyorsan ideértünk. Közben megadta a számát, mondta, hogy ha utazni szeretnénk valamerre, akkor szóljunk neki, nem kell fizetni, csak megmondjuk, hova akarunk menni, és ő elvisz, közben tanít kínaiul, mi meg őt angolul. Bár nem teljesen értettük, de azért vicces volt. Talán hamarabb is írhattam volna, de az én sulimban dolgozik, bár azt nem értettük, hogy tanár-e vagy valami más. Mindenesetre hozzá tudnék szokni, ha mindig hoznának-vinnének. :)

Közben megkaptam egy magyar IT cég helyi képviseleténél egy ember elérhetőségét, akivel holnap délutánra beszéltünk meg személyes találkozót. Rohadt jó lenne, ha tudnék náluk melózni, ők meg leigazolnák nekem a szakmai gyakot!!!

Még szerencse, hogy a kínaiak rasszisták…

Ezt a címet nem úgy kell értelmezni, hogy ez milyen jó dolog, csak az én esetemet tekintve az. Patrik tegnapi indulatokkal teli írásából már tudjátok, hogy milyen a viszonyom a kedves szembeszomszédommal. Tegnap este viszont nem ő volt a ludas, legalábbis közvetlenül nem, hanem a másik szomszédom, aki balra van a szobámtól. Fogalmam sincs, hogy miért, tegnap mindenkiről megfeledkezve olyan kb. éjjel 4-ig üvöltöztek, ordíttatták a zenét és néha úgy ugráltak, hogy azt hittem összedől az egész koli.

10-11 körül kezdődött este, de akkor még sokkal több ember hangját lehetett hallani, és talán még nem is ebben a szobában voltak. Aztán szép lassan elhúzott a nagyrészük és a hangokból megállapítva 3 vagy 4 jómadár őrjöngött itt egész éjjel. Nem is értem miféle beteg szokásból, de végig üvöltöztek és röhögtek. Én, ha megtehetném, akkor sem érezném jól magam, ha üvöltenék. Ezek a barmok viszont végig ezt csinálták. Tanulva a másik szomszédom esetéből, nem nagyon tartottam jó ötletnek, hogy átmenjek lecsitítani őket, mert ki tudja milyen következményekkel járt volna. Azt sem tudtam, hogy fekák vagy arabok, de egyikkel sem jártam volna jól…

Mindenesetre jóhiszeműen és abban a hitben, hogy „egyszer úgyis mindennek vége lesz” próbáltam meg elaludni, de azért a biztonság kedvéért a fülemhez szorítottam a paplant, hátha felfogja valamelyest ezt az ordenáré hangzavart. Sajnos nem fogta fel eléggé. Egyszerűen nem hittem el, hogy egyrészt nincs senki azon az átkozott folyosón, aki átmenne és elkussoltassa őket, azt meg főleg nem hittem el, hogy ezek a parasztok eddig bírják. Patrik szerencsére elaludt, mondjuk furcsálltam is, hogy nem kelt fel néha egy-egy hangosabb kiabálásra vagy a zenére. Olyan éjjel 3 körül elkezdték játszani azt az idióta Gagnam style zenét és hozzá ugráltak. Olyan jóra sikerült a produkció, hogy az alattuk lakó feljött és jól megmondta nekik a magáét (végre valaki), én meg abban reménykedtem, hogy ezzel vége is mindennek én pedig aludhatok legalább még pár órát. Sajnos nem így történt ez sem. A barmok ugyan abbahagyták az ugrálást, de az ordibálást és a zenélést nem.

Én már iszonyúan fáradt voltam, de emellett olyan ideges is, hogy a szemeim egyszerűen kipattantak és esélyem sem volt arra, hogy másnap reggelig kipihenjem magam. Már akkor eldöntöttem, hogy nem megyek be az első órámra, de biztos, ami biztos azért a recepción megemlítem ezt az egész estés hepajkodást. Mire végre csend lett, nagy nehezen sikerült elaludnom, reggel pedig mondtam Patriknak, hogy én most még megpróbálok aludni (mert reggel legalább csend van), és majd találkozunk suli után. Fél kilenckor keltem, elkészültem és mentem is az irodába. Mázlim volt, mert most az a csaj volt ott, aki tud rendesen angolul és nem csak bambán néz, hogy mit magyarázok neki. Elmeséltem neki, hogy hol és meddig tartott a „buli”, na és ha már ott voltam, megemlítettem a szembeszomszédot is. Csak a történteket mondtam el, meg sem említettem a bőrszínét, viszont amikor megkérdezte a csaj, hogy ez melyik szoba és mondtam, hogy a 909, egyből az volt a kérdés: „Egy fekete srác, ugye?”. Gondolom már volt vele dolga az irodának, mert nem jellemző, hogy itt bárkiről is tudnák a szoba alapján, hogy kicsoda. Az éjszakai hangoskodókkal kapcsolatban megnyugtatott, hogy ha ilyen van, akkor csak szóljak lent a biztonsági őrnek, és ő majd intézkedik, és hogy az irodába is jelentsem be, és azt is mondta, hogy figyelmeztetik a szomszédomat. Örültem, hogy nem ilyen kínai módjára kezelték, hanem komolyan vettek.

A szörnyű este ellenére kicsit nyugodtabban vágtam neki a napnak és mentem órára. Elmeséltem a tanáromnak is az esetet, meg azt is, hogy azért annyira nem érzem magam jól egy ilyen szomszéd mellett, de mondta, hogy bármikor felhívhatom, akármi probléma van vele, és ne aggódjak, mert ha nagyon nem bír magával, akkor elveszik tőle az ösztöndíjat és kirúgják a koliból is. Gondolom „véletlen egybeesés”, hogy a tanárom is halkan ugyan, de megkérdezte, hogy feka volt-e a srác, és mondta, hogy csak azért tartja őket az egyetem, hogy legyenek itt külföldi ösztöndíjasok, de amúgy sok velük a probléma. Nem úgy vettem észre, mintha nagyon oda lenne értük. Szerencséje van, mert egy feka osztálytársunk volt csak, egy ruandai srác, de már ő sincs ott.

Egyébként csak így mellékesen megjegyezve, érdekes, hogy itt a tanároknak az volt az első dolguk itt minden órán, hogy a táblára felírták a telefonszámukat, és késés vagy hiányzás esetén megkövetelik, hogy ezt jelezze a diák. Amikor a Residence Permitet intéztem, akkor is felhívott a tanárom, hogy sikerült-e rendben elintézni a dolgokat. Érdekes, hogy itt minden hivatalos dolgot a sulival kapcsolatban rajtuk keresztül intézünk, és ha valamilyen információ nem jut el hozzánk és a nemzetközi irodában kérdezzük meg, akkor egyből a tanárt szidják, hogy nem végzi jól a munkáját és lusta. Emellett a tanárok, ha házit adnak fel, másnapra ki van minden javítva, és nem csak úgy a végére egy aláfirkantással, hanem ha egy karakter nem úgy néz ki, ahogy kell, akkor mellé oda van írva szépen. Tisztelet a kivételnek, de otthon meg az volt inkább a jellemző, hogy heteket kellett várni a dolgozatok kijavítására, a házit meg sosem kérte be senki. A fősulin például volt olyan tanár, aki egyszerűen kijelentette, hogy elvesztette a ZH dolgozatokat és ezek után az index kép alapján mindenki megkapta a jegyét, de senki sem ötöst (!). Az én tanárom viszont a szünetben feladta, hogy az első hat lecke párbeszédeit és szavait másoljuk le szépen, ami 5 A4-es lapot vett igénybe helyspórolós üzemmódban, és mára vissza is kaptam kijavítva (szerényen megjegyezve külön kiemelte az enyémet, hogy milyen jó munkát végeztem). Ennyit a tanárokról.

A nap további része nyugiban telt, de hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem fog el a gyomorgörcs már akkor, amikor a koli közelébe kerülök. Hiába nincs félnivalóm (Patrik illegális itt lakását leszámítva), és hiába valószínűleg engem részesítenének előnyben a fekával szemben, egyszerűen a tegnapi üvöltözés után kicsit tartok attól a baromtól. Emellett tartok egy újabb álmatlan éjszakától, és attól a leginkább, hogy ha sok a konfliktusom az emberkékkel, akkor kiderül az is, hogy Patrik itt van. Persze igyekszem nem gondolni ezekre, hiszen csak saját magamnak ártok ezzel az idegeskedéssel, de azért bennem van a félsz.

Tegnap valamelyest feldobta a hangulatom, hogy csodával határos módon két angol nyelv suliból is visszajeleztek, persze még semmi sem biztos. Viszonylag sok időmet elvinné bármelyik munka, de felcsillantotta azt a reményt, hogy ha elég pénzt tudnék keresni, akkor akár itt is hagyhatnám ezt a kolit. Ugyanis itt Sanghajban egy egyszerű szoba is minimum 70ezer Ft-nál kezdődik, és az még a legolcsóbb kategória, és nem egy egész lakás. Képzelhetitek, hogy miért lenne fontos egy meló. Viszont részmunkaidős melóval, ami a hétköznap délutáni-esti vagy a hétvégi tanítást jelentené, tizenvalahányezer yuant is meg lehetne keresni. Szorozzatok 35-tel és próbáljatok meg magatokhoz térni, főleg az otthoni angol tanárok. Onnantól kezdve, hogy sikerülne egy ilyen munkát megcsípni, nem lenne gondom semmire, az biztos. Ha mindkettőnknek sikerülne, akkor meg főleg nem.

Ma még nem volt semmi zavargás itt a koleszban, pedig már elmúlt fél10. Mondjuk, a tapasztalatok azt mutatják, hogy az emberek 10-11 körül kezdenek megőrülni, ahogy tegnap is tették, de én azért bizakodó vagyok, na meg hulla fáradt, és remélem, hogy sikerül rendesen kialudni magam. Annál is inkább, mert holnap elvileg egy tesztet írunk az első 7 leckéből, ami elég sok azért. 

A legnagyobb kanc*gány a vidéken!

Sajnos ő a szembeszomszédunk. Jól megszívtuk vele. Amúgy ez a kilencedik emelet úgy tűnik, problémás, bár másrészt egy szavam nem lehet, mert legalább lakhatok itt. Na de akkor is…

Lényeg, hogy már az első napokban voltak vele problémák, hangoskodott éjszaka. Mivel én nem nagyon akarok összetűzésbe keveredni senkivel (nehogy emiatt derüljön ki, hogy nem is lakhatnék itt), Lilla átment szólni neki, pl, hogy vegye légyszi halkabbra a zenét. Meg sem várta, hogy Lilla befejezze a mondatot, már rá is csapta az ajtót, mint egy igazi primitív tajparaszt. Kicsit halkabbra vette, de azért nem erőltette meg magát különösebben.

Igazából folyton hepajkodott valamit, de most, a szünetben szálltak el nagyon a haverjaival. Jópár este üvöltöztek, éjfélkor kezdtek filmet nézni max hangerőn (konkrétan még én is röhögtem a Diktátor poénjain), meg a legdurvább: van egy igazi idióta barátnője is, aki fehér, de a röhögése ilyen brutális, egyszerűen nincsenek rá szavak. Félig magas hangon röhögés, félig huhogás, nem is tudom, hogy tudnám jól körülírni. Szóval szombat este az volt, hogy 2-ig filmeztek meg üvöltöztek, nem tudtunk elaludni sem, aztán vasárnap reggel már üvöltve telefonált az ő ajtaja és a mi ajtónk között, a hülye nője pedig röhögött a maga „light” módján.

Lényeg, hogy Lilla nem akart felesleges balhét, inkább írt neki egy levelet, hogy légyszi moderálja a nőjét, meg éjszaka ne hangoskodjanak folyton (mert napközben mindig teljes a csend, csak éjszaka megy a rajcsúrozás), erre mára kikerült Lilla levele mellé egy minősíthetetlen hangvételű válaszlevél, aminek a tartalmáról nem is írok, legyen elég annyi, hogy érződik, hogy egy olyan ember írta, akinek az IQ-ja közelebb van a 0-hoz, mint a 3-hoz.

Ezt ma, suli után olvastam el, de teljesen elborult az agyam. Addigra Lilla így felületesen átfutotta, és ő is kész volt, de mondta, hogy inkább ne balhézzak, hanem hagyjuk elcsitulni a dolgokat, hátha azért felfogta ez az ősember. De a büdös n*ggernek (újra minden rasszizmust mellőzve mondom ezt, simán csak kiérdemelte) nem elég, hogy egy igazi paraszt levelet írt vissza (mintha ő lenne megsértődve), hanem most délután úgy dörömbölt az ajtón, hogy el sem tudtuk képzelni, mi lehet. Jött egy haverjával, hogy mégis milyen dolog ez, blablabla, üvöltött pár percig, közben mi szépen mondtuk neki, mi a probléma (direkt mindketten visszafogva magunkat, hátha lenyugszik), de nem, elmondta a magáét, közben néha reflektáltam, de látszott, hogy fel sem fogja, mi van. Lillát meg egyenesen nem hagyta beszélni, ha ő megszólalt, akkor újra elkezdett üvöltözni. Mondtam neki, hogy nyugodjon le, és nem értette, miért mondom… No comment.

Egy idő után abbahagyta, akkor mi tisztába akartuk tenni a dolgokat, de úgy, ahogy az ilyen agyatlan hülyék szokták, miután kiadta magából a „bánatát”, sarkon fordult és lelépett a koliból. Amúgy azt mondta, hogy nem érdekli semmi, ő azt csinál, amit akar, sőt, mostmár ne is próbálja Lilla soha csendre inteni éjszaka, mert ő kemény és nem érdekli és menjünk csak az international office-ba, blablabla…

Most várunk. Tegnap este kussban volt, remélhetőleg moderálni fogja magát úgy általánosságban is, bár ha nem, akkor van pár ütőkártya a kezünkben, leginkább a kedves válaszlevele, amit lobogtatva Lilla szexuális zaklatásra is panaszkodhat az international office-ban, ha nagyon elmérgesedik a helyzet. Hozzáteszem, én még valamilyen szinten bizakodó vagyok, de Lilla szerint előbb-utóbb csak az lesz a megoldás, ha kidobatja innen ezt az állatot. Tényleg állat, azt beszéltük, hogy ilyen anger management problémái lehetnek, szóval csodás.

De hogy valami pozitív dolog is legyen a posztban, azt kell mondanom, hogy a többi itteni feka, akikkel találkoztunk, mind tök normális. Ma délután is elbeszélgettünk csomó ideig egy tanzániai sráccal Lilla sulijának a campusán, és tök szimpatikus, illetve az én kolimban is akik vannak, normálisak.

Bár ilyen lenne a szomszéd is… Na mindegy, majd meglátjuk, hogy alakul. Vagy megnyugszik, vagy megkeserítjük az életét hivatalos és nem hivatalos úton is.

Az első sanghaji bulink + ráadás matrac história

Lilla:

Terveztem már egy ideje, hogy elmenjünk Patrikkal közösen bulizni egy szórakozóhelyre, hiszen talán furának hangzik, de amióta járunk erre még sosem került sor… Eddig. Kicsit nyuggerré váltam mellette, és igazából annyira nem is bánom a dolgot, jobban szeretem, ha nyugi van körülöttem, nem beszélve arról, hogy nem is iszom túl sok alkoholt sem, tehát már csak ezért sem hiányzik ez az egész dolog annyira. Néha viszont jó, mert kiengedheti az ember a gőzt így is. És itt Sanghajban ez nem is olyan nehéz, hiszen olyan rendszer működik, ami otthon valószínűleg csődbe vinne egy nap alatt egy szórakozóhelyet: korlátlan pia, szinte fillérekért. A legtöbb klubban szerdára esik, van ahol kedden vagy csütörtökön tartják a ’Ladies night’-ot, ami mindenhol annyit jelent, hogy ingyen belépés hölgyeknek, korlátlan italfogyasztással. Durva, mi??? Ahol tegnap voltunk, ott a férfiaknak is 80 yuanért volt ugyanez, de egy másik helyen csak 60 lett volna. Kíváncsi vagyok, hogy otthon mire menne egy este alatt 2100 Ft-ból. Plusz azért is jó, mert nem kell meghívni a lányokat semmire. :) Biztosan sok korombeli tartaná ezt Kánaánnak. Velem jól jártak, én max. két pohárral ittam alkoholos italt, aztán jobbnak láttam inkább a narancslé szürcsölését. Ennek az volt az oka, hogy olyan szinten nem spórolták ki az alkoholt, hogy egy két decis pohárnak kb. a ¾-ben pia volt, a többiben meg kísérője, akár vodkanarancsról, akár viszkikóláról volt szó. Nekem nem jön be az ilyen erős keverés, ezért sem ittam tovább.

Maga a hely elég érdekes volt. Egyrészt azért, mert már megszoktam, hogy nem lehet dohányozni sem a diszkókban, se más beltéri helyen, itt viszont sajnos nincs ilyen törvény. Ennek köszönhetően megint jó füstösen érkeztünk haza, na meg a helyen szívtuk a füstöt, hát mit mondjak, felemelő élmény volt. Ezen kívül sokkal több helyet foglaltak az ülőgarnitúrák és asztalok, mint amennyi tánctér volt, így elég zsúfolt volt az egész, mert amúgy sokan voltak ott. Itt a leülős rész sem olyan, mint otthon. Tajvani emlékeimből feltételezve, elég kemény pénzeket kérnek el egy-egy asztalért, simán el tudom képzelni, hogy itt is néhány ezer yuanbe kerülhet egy jobb leülős hely. Ehhez természetesen jár a külön bejáratú pincér, aki hozza a piákat, utántölt, esetleg a kaját is szervírozza, ugyanis ezek a diszkók rendszerint éttermek is, és lehet vacsorázni is, mondjuk szerintem nem éppen evésre alkalmas környezetben. Mindezeken kívül még műsorral is „kedveskedtek” a vendégeknek. Először flitterekkel kirakott csilli-villi ruhás, maszkos csávók kezdtek táncolni, aztán megjelentek a lányok is, és ott playbackelt középen egy pasi 1-2 szám erejéig. Majd hirtelen eltűntek és a helyiség másik felében feltűnt egy másik nő, aki nyugati dalokat énekelt… Énekelt??? Jó indulattal is csak halandzsázott. Elég vicces volt, mert először azt gondoltam, hogy ahhoz képest, hogy kínai, egész jó a kiejtése, aztán mikor nem énekelt ki egy-egy szót rendesen, akkor vált gyanússá. A hangosítás is pocsék volt, így inkább hangzott az egész nyivákolásnak, mint értékelhető produkciónak. Mondjuk én is simán lehettem volna ott ennyi erővel és ilyen tehetséggel. Volt még egy másik csaj is, aki szintén halandzsázott, ő sem volt jobb sajnos, istennek hála’ nem énekeltek egész este. Néha feltűntek a szórakozóhely különböző pontjain, ahol ilyen egyszemélyes színpadok voltak felállítva, de egy-két szám után mind eltűnt. Sajnos képet nem mindegyikről tudtam készíteni, mindjárt leírom azt is, hogy miért.

Hiába is, de Sanghaj más, mint amilyen Taoyuan volt. Ott megszoktam, hogy élhetek fehér emberi voltomból fakadó privilégiumommal, és inkább vagyok VIP személy, mint egyszerű vendég. Ott mindig odajöttek az emberek és teljesen odavoltak tőlünk, amikor felmentünk a színpadra táncolni. Nos, itt le se bagózott senki. Viszonylag sok külföldi volt amúgy is, de a sanghajiak szerintem nagyon boldogok amúgy, hogy ülőhelyeikkel „felsőbbrendűek” a fehér söpredéknél. Akár így volt, akár nem, én azért így is jól éreztem magam. Ez már csak azért is volt, mert itt az emberek nem öltöznek úgy ki, mint nálunk. Van, aki igen, de ha van olyan, aki mégsem, az sem érzi kevésbé jól magát. Ez tetszett mondjuk. Viszont volt valami, ami egyáltalán nem, és már volt, hogy tényleg kinyílt a bicska a zsebemben, úgy felmérgesítettek. Pontosabban egy biztiőr mérgesített fel, mert voltak olyan húzásai, ami otthon nálunk egyáltalán nem lenne elfogadható. Nem ilyen inkálszekuricsi típusú volt, csak egy kis nyegle, marcona ürge (Patrik: halál kemény nézésű 14 éves fejű csirke). Az történt ugyanis, hogy egy asztalhoz letettük az italainkat, próbáltunk volna táncolni ott körülötte, de ez az idióta nem akart félreállni az útból. Nem azért, mert nem volt helye, hanem csak mert szimplán egy barom volt. Inkább vágta a pofákat, meg nem hagyta, hogy mi is jól érezzük magunkat. Aztán ’megoldásként’ egyszer csak fogta az asztalunkat, és arrébb tolta. Próbáltam nem foglalkozni vele, de amikor megjelentek ezek a csodálatos előadók, és le akartam fényképezni az egyiket, ráütött a kezemre, hogy ezt nem szabad. Nem értettem, hogy miért, mert azért nem voltak akkora sztárok, meg nem is az, hogy fájt volna az ütés, de ezt a reakciót azért túlzásnak tartottam. Folyamatosan útban volt, és még az utálat is sütött az arcáról. Volt egy pont, ahol azt éreztem, hogy ha még egyszer kötekedik valami miatt, akkor a menedzsert is odarángatom, hogy helyre rakja, mert ez számomra egyáltalán nem elfogadható, hogy így viselkedjen valaki a vendégekkel. Szerencséje volt, mert erre nem került sor. (Patrik: akkora pofátlan bunkó volt, hogy én konkrétan fejbe akartam csapni a pohár vodkanaranccsal, ami nálam volt, de Lilla lenyugtatott…)

Összességében én jól éreztem magam, talán az ingyen belépő és pia miatt, vagy azért, mert amúgy maga a hely nem volt rossz, vagy legalábbis nem rosszabb, mint otthon bármelyik jobb hely. Éjjel 1-kor jöttünk haza, és én nagyon büszke voltam magamra, mert a taxi sofőr szinte egyből megértette, hogy hova szeretnénk menni. Az árának már nem annyira örültem, de sajnos ez a velejárója annak, ha az ember szórakozni kíván…

Patrik:

Átveszem a szót, folytatom a csütörtökkel.

2-kor mentünk aludni, ehhez képest reggel viszonylag korán ébredtünk, bár csak félig önszántunkból. A komolyabb kényszerítő tényező az volt, hogy a folyosó túloldalán, két szobával arrébb elkezdett egy kínai csávó fúrni-faragni-kalapálni, és ezt természetesen nyitott szobaajtónál tette, nehogy valaki tovább tudjon aludni. Lilla pipa is lett, kinézett, és mit látott? A matracot, amit meg akartunk venni, kint a folyosón, a falhoz támasztva!

Háttérsztori: ugye itt marha kemények az ágyak. Amit matrac gyanánt adnak a koliban (ahol egyáltalán adnak) az egy vicc, egy 1 centi vastag (vékony) valami, eléggé kényelmetlen aludni rajta. Eddig úgy oldottuk meg az alvást, hogy 2 ilyen „matrac”, valamint még alattunk volt 2 vastagabb paplan is, így már nagyjából lehetett aludni, de kényelmesnek nem volt mondható. A legelső perc óta szerettünk volna matracot, de alsó hangon olyan 600 yuanbe fájt volna (pl IKEA-ban), szóval halogattuk, hátha meg tudjuk oldani másképp is. Erre ki volt írva a 913-as ajtajára (a szoba, ahol ma kopácsolt a kínai), hogy van eladó matrac 150-ért. Már több mint egy hete rakta ki a lakó a papírt, de mi rögtön lecsaptunk rá. Egy feka srác lakott bent, mondtam neki, hogy oké, 120-at adok érte (annyira megszoktam az alkudozást, hogy legszívesebben a szupermarketben is alkudnék! :D ), ő mondta, hogy rendben. Ezután napokig járkáltam át a pénzzel, de mindig volt valami kifogás. „Ááááá, majd csak holnap költözöm ki”, „ááááá, nem tudom még pontosan hogy lesz”, „majd kopogok az ajtótokon és szólok ha lehet vinni”, „add meg a számod és hívlak”, „fél óra és átviszem”, stb. Komolyan, vicc volt a csávó, mintha nem akarná mégsem eladni. Addig-addig, hogy az ember már kiköltözött, teljesen eltűnt, Lilla sajnálkozott is, hogy így nem lesz olcsó matracunk.

Reggel viszont teljesen felvillanyozódva mondta (miután kinézett, ki hangoskodik már megint), hogy ott a matrac a folyosón, ez valószínű azt jelenti, hogy a feka itt hagyta, el kellene hozni. Én viszont nem tartottam túl jó ötletnek, mert nem lehetett volna észrevétlenül elbugázni, szóval Lilla inkább lement a recepcióra megkérdezni, hogy ha a folyosón van a cucc, akkor az azt jelenti-e, hogy ki lett lakoltatva az előző lakó és el lehet vinni a maradék dolgait. Mert itt így megy, ha valaki itt hagy valamit, akkor a cucc nem maradhat a szobában, a hülye kínaiak inkább kidobják, de a következő lakónak nehogy jó dolga legyen már! Azt válaszolták, hogy lehet vinni, felérve viszont már nem találta a szoba előtt a matracot. Kiderült, hogy a kopácsolós okostojás végzett a dolgával, és visszatette az ágyra. Viszont a takarítónővel, aki itt volt, nem tudta Lilla megértetni, hogy a recepción le van beszélve és elhozza, szóval matrac nélkül maradtunk. VOLNA, ha utána nem oldjuk meg másképp, mindjárt mesélem.

Előtte viszont még egy másik dolog (az időrend miatt). Gondolkodtunk, hova lehetne kimozdulni ma, de tekintve, hogy a szünet miatt mindenhol tömeg van, nem nagyon tudtunk dűlőre jutni. Utána Lilla eszébe jutott, hogy olvasott egy tengerpartról, ami Shanghaiban van, és valami más helyről hoztak csomó homokot, hogy rendes beach-nek nézzen ki, sőt, ha jól tévedek, akkor még a vizet is megcsinálták, hogy szép kék legyen. Gondoltuk király, ide elmehetnénk, de aztán a google maps letörte lelkesedésünket, mikor kiírta, hogy tömegközlekedéssel 5 óra 50 perc odaérni. Igen, 5 óra 50 perc csak oda, a város túlfelére, szóval meggondoltuk magunkat, én pedig magamban elmormoltam pár ide nem illő újmagyar szókapcsolatot, hogy a jó francért kell mindig a tömegközlekedéstől függenünk… Na mindegy, lényeg a lényeg, úgy döntöttünk, hogy inkább elmegyünk várost nézni hop on – hop off busszal, 30 yuan/fő, miért ne?

Szóval összekaptuk magunkat, és indultunk. Útközben látszott, hogy a 913-asnak nyitva az ajtaja, bent a matrac az ágyon, viszont senki emberfia nem volt a környéken. Rögtön tudtuk, hogy ez egy jel, és ez talán az utolsó (utáni) lehetőség, hogy olcsó matracunk legyen, és mit csináltunk? A fene becsületes fejünkkel tovább mentünk a lifthez, és egy darabig még rágódtunk, hogy akkor hogyan tovább, de végül rájöttünk, hogy egyrészt nekünk ígérte a srác a matracot, másrészt nem fog visszajönni, csak úgy itt hagyta a majom a megegyezésünk ellenére, harmadrészt a kínaiakat pont nem érdekli, mi lesz a matrac sorsa, szóval Lilla kinyitotta az ajtónkat, én pedig szépen áthoztam. Leraktuk, örültünk, hogy „olcsón” lett matracunk, aztán a terv szerint mentünk kajálni. Amúgy ez egy ilyen vastagabb rugós matrac, nem túl puha, nem túl kemény, nincs agyonhasználva, szerintem meg leszünk vele elégedve. Lehet, hogy egy IKEA-s hab matrac jobb lenne, viszont nem lenne ingyen, meg még kék alapon Mickey egeres minta sem lenne rajta, szóval mindenképp megéri így nekünk! :)

Ebéd után pedig jött a nap fő programja, a hop on – hop pff (mármint off) városnézés, de az már sok lenne egy blogposztra, inkább holnap kap egy külön posztot, képekkel illusztrálva. Meg még jönnek bulis képek is, ha jól értesültem, de ez Lilla reszortja!

Kínai ünnepek

A mai bejegyzésben nem azt írom le, hogy éppen mi történt velünk, hanem azt, hogy miért van szünetünk. Egy kis kínai kulturális bejegyzés, hogy ha már itt vagyunk, az otthoniakat is közelebb hozzuk picit Kínához.

Tehát éppen most ünneplik a kínaiak a ’Mid-Autumn Festival’-t, ami magyarul annyit tesz: közép-őszi fesztivál/ünnepek. Ez a második legfontosabb ünnepük a Spring Festival után, ami egyébként a kínai újévvel kapcsolatos. A Mid-Autumn Festival a 8. holdhónap 15. napján kezdődik, amikor telihold van, ami legtöbbször októberre szokott esni, ebben az évben viszont épphogy nem. Minden évben, amikor ez az ünnep van – akárcsak újévkor -, a kínaiak hazamennek a családjukhoz, és együtt ünnepelnek.

Az ünneplés, jó kínai szokás szerint az evés. Sütögetnek, vagy tradicionális kínai ételeket főznek, és az egész család folyamatosan tömi a képét. Az ünnep jellegzetes étele viszont a Moon cake (vagyis Hold süti). Ezt lehet nagyobb és kisebb méretben is kapni, ha nagyobb társaság gyűlik össze, akkor a nagyobb ajánlott, ami egyébként még így is kisebb, mint az otthon megszokott normál torta méret. A kisebbek pedig 2-3 falatnyi méretűek. Az ízesítésük is különböző, a leginkább elterjedt az a babos, és azt kell mondjam, hogy amennyire irtóztam a gondolatától is a vörösbabnak azelőtt, most ettem olyan moon cake-et, amiben kifejezetten ízlett. Ezen kívül ettünk ilyen diósszerűt is, de a magyar lány mondta, hogy ő még lótuszvirág krémeset és tojásfehérjéset is evett. Ezeket a sütiket ajándékozzák egymásnak családon belül és barátok között is, és együtt el is fogyasztják azokat. A boltokban egyébként úgy árulják ezeket, hogy külön díszesebb dobozban (persze pénztárcától függően a doboz anyaga, színe és mintája a csillagos ég is lehet), külön a dobozhoz illő zacskóban adják őket. Az ünnep előtti héten fel is tűnt, hogy itt mindenki ilyen díszzacskóval járkál, és nem értettem, hogy mi lehet ennek az oka. Később rájöttem, amikor a suliba a tanárom hozott kettő tortát is, hogy megkóstolhassuk.

A mi moon cake-ünk ilyen egyszerű volt, de nagyon finom is

A családok rendszerint a telihold napján jönnek össze a vacsorára, vagy olyan helyekre mennek, ahonnan jól látszik a telihold (tópart, hegyek, stb.). A telihold számukra teljesség, vagyis a család egybegyűlése (teljessége). Én még nem láttam egy darabot sem, de elvileg lampionokat is visznek magukkal a kínaiak, amiket éjszaka meggyújtanak és feleresztenek az égbe. Ilyen fesztiválok vannak újévkor is Tajvanon és Hongkongban biztosan, itt még nem találkoztam velük sehol.

Így néznek ki a repülő lampionok

Na és mi az, amit mi külső szemlélőkként látunk az egészből? Elsősorban azt, hogy van egy egyhetes szünetünk. Nem mintha kifáradtunk volna ebben a 2-3 hetes tanulásban, de azért élvezzük a nyugalmat. Mondjuk, ezt a nyugalmunkat erősen megzavarja a délelőtti fülsüketítő petárda és tűzijáték arzenál. Szinte hihetetlen, legalább 300-400 méterre csinálják rendszeresen, még egy házsor is van köztünk, de mégis annyira sérti az ember dobhártyáját ez a petárdahang, hogy nem is értem, hogy bírja ki, aki meggyújtja őket. Ja, mert ugyebár Kínában nincsen petárda tilalom, úgy hogy azt hiszem, hálát adhatunk az égnek, hogy csak ünnepekkor csinálják ezt, és nem egész évben. Nem beszélve arról, hogy ez egy jó bemelegítő az újévre, ami ennél feltehetően még legalább tízszer durvább lesz tajvani tapasztalataimból kiindulva. Ezen kívül tegnap megkíséreltük meglátogatni a Yu Yuan kertet (a yuan amúgy is kertet jelent, de angolul is Yu Yuan Gardennek hívják), viszont nem ez volt a legmegfelelőbb időpont rá azt hiszem. Minden, ami kicsit is nevezetesebb, tele van kínai turistával, de olyan szinten, hogy szó szerint tömegnyomor van. Mindenki tolakodik, fényképezkedik, vagy a bazárban vásárolgat csillagászati áron felesleges holmikat, szóval tényleg nem is érdemes felkeresni ilyenkor ezeket a helyeket. Persze igyekeztük kihozni a legjobbat az egészből, így csináltunk néhány fényképet, de azért azt is megbeszéltük, hogy ide még visszatérünk egy nyugisabb napon. Állítólag Hangzhou és Suzhou is ilyen, rengeteg az ember és nem lehet látni semmit a lényegből, így az egynapos kirándulást valószínűleg sztornózzuk most és megpróbáljuk Shanghai-t felfedezni jobban.

Ez a kép nagyjából jól demonstrálja, hogy mekkora tömeg volt

A Yu Yuan Garden a hagyományos kínai épületeiről és kertjéről híres

Csak hogy bebizonyítsuk, tényleg itt jártunk! :)

A magyar lánnyal, Zsuval

Ennyit a Mid-Autumn fesztiválról. Volt itt azonban más is, ami még több embert kicsalogatott az utcára, mint ez az őszi ünnep. Ez nem más, mint október elseje, kínai nemzeti ünnepe, vagyis a Kínai Népköztársaság kikiáltásának napja. Mi aznap éppen a belvárosban kószáltunk az egyik legforgalmasabb sétálóutcán, a Nanjing Roadon. Mondanom sem kell, itt is irtózatos tömeg, kínai zászló és egyéb árusok, tehát minden, amit mi a hátunk közepére sem kívántunk. Patrik már leírta az előző bejegyzésben, hogy mi mindent sikerült beszereznünk aznap, én inkább arról írok, hogy mi történik Shanghaiban, amikor ez az ünnep van. Bár nem láttunk semmit a tévében, ahol gondolom leadták, hogy aznap milyen rendezvények lehettek, viszont a metróban is vannak ám tévék, ahol csak az évfordulót ünneplő ’előadásokat’ sugározták. Így láthattunk kisdobosoknak kinéző gyerekeket kórusban énekelni, ahol feltételezem a hazát dicsőítették, és egy csomó nyálas szerelmes dalokat éneklő énekeseket, ahol még angolul is feliratozták a dalszövegeket, így a visításokon kívül még azon is szörnyülködhettem egy keveset.

Szívesen írnék még az Őszközép ünnep eredetéről, de gondoltam nem traktálom már a népet ilyesmikkel. Ha esetleg valakit mégis érdekel, jelezze nyugodtan! ;)