A kínai oktatás rejtelmei

(P: Ez alapvetően Lilla bejegyzése lesz, de válogatott vicces/érdekes/témába vágó dolgokkal próbálom emelni a poszt alapjáraton is magas színvonalát, ezeket mindig zárójelben láthatjátok majd.)

Az ember hajlamos azt gondolni, hogy bizonyos szinten az oktatás mindenhol ugyanúgy megy, a módszerek nagyjából egyeznek, és különösebben nagyobb tehetség nélkül (de persze a megfelelő tudás birtokában) szinte bárki képes megtanítani bizonyos dolgokat 13-14 éves gyerekeknek.

Bárcsak Kínára is érvényesek lennének az univerzális szabályok. Nehéz lenne leírni, hogy pontosan mi és hogyan működik itt az oktatásban, viszont azzal, hogy betekintést nyerhettem személyesen is ebbe az egészbe, jó pár kérdésemre választ kaptam.

Kezdjük az egészet ott, hogy már Patriktól és más kínaiakkal dolgozó embertől is hallottam azt, hogy nehéz a közös munka. Főleg azért, mert minden lassan és vontatottan megy, az alkalmazottaknak a szájába kell rágni mindent, hogy mit hogyan csináljanak, és miután kész a munka, még le is kell ellenőrizni azt. Tapasztalt főnökök gondolom értik, miről van szó, de ha találkoztak már ezzel a helyzettel, akkor képzeljék el, hogy ez szinte minden alkalmazottal így megy és mindig. A lényeg az, hogy az önálló gondolkodás nem megy túl jól, a felelősségvállalás sem igazán az erősségük, de talán a legrosszabb az, hogy egy ember munkáját általában hárman végzik el.

(P: A cégnél általában hatékonyan és pörgősen megy a munka, de mikor valakire rábízom egy mail elküldését és másnap kiderül, hogy nem sikerült megcsinálni, olyankor azért furán nézek. Vagy pl. olyan is volt, hogy megmondtam az asszisztensnek, hogy menjen el a postára, ismétlem sima, mezei postahivatalba és adja fel a küldeményt Magyarországra, utána pedig visszajutott hozzám, hogy a többiek egy futárt láttak kijönni hozzá. Utána megkérdezem, hogy is van ez, erre mondja, hogy de hát ő simán postán küldte el, csak ugyanannyi volt, ha kijön érte a csávó mintha ő elmegy feladni. Már épp megnyugodnék, másnap pedig kapok egy telefont Magyarországról, hogy mi küldtük-e DHL-el feladó nélkül a csomagot. Na neeeee… )

Az én véleményem erről az, hogy nyilván valahol ez indokolható, hiszen túl sok az ember, viszont munkát mindenkinek kell adni, és ezt nyilván úgy lehet a legkönnyebben megoldani, ha a hatásköröket és a felfogóképességet kicsit leredukálják. Az biztos, itt Kínában nem tart attól senki, hogy munka nélkül marad, csak hát ugye nem mindegy, hogy ki mennyit keres. Ahhoz viszont, hogy az emberek kellően egyformák legyenek, már nagyon fiatal korukban el kell kezdeni a nevelésüket. Az óvodai oktatásról nem tudok túl sokat, viszont egy barátom mesélte, hogy itt a csalás teljesen elfogadott, ha az a ’legjobb jó’ érdekében történik. Erre a példa az volt, hogy a kínai óvodában a magyar kisfiú büszkén mutatta apukájának, hogy milyen szépen kiszínezte a képét. Már eleve gyanús volt a szülőnek, hogy egy 4-5 éves gyerekhez képest ez tényleg nagyon szépre sikeredett, de amikor megnézte a többi gyerek képét is, döbbenten tapasztalta, hogy ebben a csoportban mindenki egy zseni. Aztán végül kiderült, hogy amúgy az óvónő készítette mindegyiket, és erről tudtak a gyerekek is, sőt, a szülők is, és ez teljesen elfogadott itt, mert a lényeg az, hogy senki nem vesztette el az arcát, magyarán senkinek nem kellett szégyenkeznie amiatt, hogy esetleg rosszabb az ő képe, mint a másik gyereké. (P: igazi birkákat nevelnek, így is kell)

Nos, ennek tükrében egy kicsit elkezdtem parázni attól, hogy mit szólnak majd a vizsgaeredményekhez, amiket kaptak a gyerekek az angol dolgozatra. Erre később térek majd rá. Mikor iskolába kerülnek a gyerekek, akkor veszi csak igazán kezdetét a kollektív öntudat felépítése. Az osztályfőnökök, ahogy észrevettem, sokkal nagyobb tekintéllyel bírnak, mint nálunk, hiszen ők a felelősek azért, hogy az osztály a viselkedésével ne hozzon szégyent senkire. Láttam egy-két nagyon véresszájú ofőt, akiktől azért tényleg félni lehet. Ebből kifolyólag nagyon különbözőek az osztályok. Az osztályok magatartása egyenes arányosságban van a jó tanulók számával is. Nyilván ahol nagyobb a fegyelem, jobban is lehet tanítani. Persze azt is észrevettem, hogy ahol nagyobb a fegyelem, ott sokkal kevesebb a kreatív, saját személyiséggel bíró gyerek. Ezalatt azt értem, hogy bizonyos szinten nehéz velük együtt dolgozni, ha valamilyen kreatív munkáról van szó. Ezzel szemben ott, ahol inkább rosszabbak voltak, sokkal több ötlet jött elő, látszott, hogy használják az agyukat. Ez talán annak is köszönhető, hogy ha már nincs meg az a tudásuk, amit a könyvből tanulhattak meg, akkor már megpróbálják legalább saját kútfőből kitalálni a választ.

Függetlenül attól, hogy az ázsiai kultúrák kollektivista társadalmakban élnek, azért mégis csak gyerekekről van szó, tehát az óra megzavarása a ’nagyon vicces’ megnyilvánulásokkal itt is előfordul. Sőt, azt kell mondjam, hogy vannak emberek, akik tényleg nem tartanak a következményektől, és mindent megtesznek, hogy az órát tönkretegyék. Ilyenkor persze mindig megpróbálom rendre utasítani őket az osztály előtt, általában eredménytelenül. Azonban, amikor valaki tényleg nagyon kihoz a sodromból, akkor óra után elbeszélgetek vele. Nem egyszer volt olyan, hogy az órán nagyszájú volt, utána a külön elbeszélgetés folyamán majdnem elbőgte magát egyik-másik. Más tanároknál is láttam már ilyet, de ott általában mindig nagyon sírtak a kölkök. Ez persze szintén az arcvesztéssel hozható összefüggésbe, bár egyáltalán nem tudom, hogy miért durvább a négyszemközti beszéd az osztály előtti leszidásnál. Egy másik alkalommal, amikor az egyik gyerek folyton dumált, kihívtam a táblához, hogy énekeljen el egy dalt. Ez még egy kíméletesebb módja a büntetésnek azt hiszem. Egy ideig ott álldogált, a többiek nevettek rajta, ő meg zavarában egy hangot sem bírt kinyögni. Aztán az osztálytársak elkezdték bíztatni, hogy énekeljen már valamit, és amikor cérnavékony hangon belekezdett a dalba, akkor az egész osztály követte és végül együtt énekelték a dalt. Ilyen szempontból tényleg odafigyelnek a másikra, és megtesznek bármit, hogy senkinek ’ne essen bántódása’.

Az új magántanítványom is mesélte, hogy a kínai emberek nagyon odafigyelnek a másikra, nehogy megbántsák bármivel. Ez inkább azért vicces, mert itt Kínában, ha valaki telibe tapossa a másik embert a metrón, akkor csak bambán ránéz az áldozatra és továbbáll. Még véletlenül sem mondaná, hogy „bocs”. Persze néha-néha akadnak kivételek, de nem jellemző. Amikor megkérdeztem a tanítványom, hogy akkor most hogy is van ez, hogy annyira foglalkoznak más lelkivilágával, de a bocsánatkérés már nagyon nehezen megy egy viszonylag jelentéktelen dologban, arra ő sem tudta a választ. A lábra taposás csak egy egyszerű példa volt, de olyan is előfordult már párszor, hogy éppen bicikliztem haza, és egy elég széles úton szembejött velem egy másik bicajos. Számomra egyértelmű, hogy a jobb oldalon közlekedjek, de a kínaiaknak nem mindig az, és ennek a srácnak sem volt az. Úgy, ahogy volt, telibe jött nekem. Erre persze mi volt a reakció? A szokásos bamba nézés. Én persze anyáztam, mert tényleg nagyon degeneráltnak kell lenni, hogy valaki ilyet tegyen. Sajnos nem ő az egyetlen, aki így közlekedik, de itt abszolút a „megszoksz vagy megszöksz” szabály van érvényben. Egy kicsit már én is tartok attól, hogy túlságosan hozzászoktam az itteni dolgokhoz és mire hazamegyek, mint amúgy is friss jogsis, majd tanulhatom újra az igazi KRESZ szabályokat…

(P: A közlekedéshez annyit hozzátennék, hogy szerintem az ázsiai emberek – minden rasszizmust mellőzve – egyszerűen hülyék hozzá. A japán driftversenyzőkön kívül nincs benne a DNS-ükben, ez van. Nem látják át, hogy mozgó emberek/járművek honnan hova fognak menni, mikor érkeznek oda, stb. Másrészt pedig nem is intelligensek, nem fékeznek a veszélyes helyzetekben bízva a jó szerencsében, utána ha összeütköznek akkor meg a Lilla által említett bamba ázsiai nézéssel merednek egymásra. Mintha olyan váratlan lett volna!)

A mai posztba ennyi fért bele, viszont lesz még folytatása, ahol leírom, hogy milyen is a suli, ahol tanítok, na meg persze a diákok, utána a magántanítványaimról is írok (ja mert azóta lett még egy). 

Szünet! (félig)

Örömmel jelenthetem, hogy végre nekem (P) is szünet van.

A vizsgák eredményéről annyit tudok elmondani, hogy mivel az írásbelivel elég gyorsan végeztem, a tanár helyben ki is tudta javítani 5 perc alatt és 93% lett. Igazából nem rossz, ezt a pár százalékot is főleg azért vesztettem el, mert nem ismertem a karaktereket (mint kiderült, a jelentésüket ismertem volna), de nem okozott különösebb lelki megrázkódtatást ez a pár százalék. Ez a karakter-dolog amúgy mostanában érdekes, az olvasás jól megy, viszont a kézzel írásban nem vagyok a topon (a vizsgán mondjuk meg kellett erőltetnem magam, mert volt rövid fogalmazás is - azért megkérdeztem a tanárt poénból, nem írhatnám-e meg iPhone-on mailben... :D ). Ennek a bénázásnak az az oka, hogy mostanában csomó házit mailben kellett küldenünk a tanárnak, és úgy azért egyszerűbb a dolog, mert olyankor írja az ember a pinyint a gépbe/telefonba és csak ki kell választani a megfelelő karaktert. Persze van csomó lehetőség olyankor is, de ha felismerni tudod a karaktert akkor nem lehet baj. Sőt, ha hosszabb szöveget írsz be, akkor a kontextus alapján a gép magától is tudja (az esetek nagy részében), hogy épp melyik karakter kell.

De mielőtt itt a 很有意思 infók irkálása elfeledteti velem a poszt lényegét, még elmondom, hogy a szóbeliről meg a hallgatásról nem tudok semmit. Mentek, mintha muszáj lenne, szóval az igazat megvallva nem is öl meg a kíváncsiság, nem kell a kettesért imádkozni.

A következő félév február 25-én kezdődik (6 hét múlva), addig pedig a meló megy tovább a szokásos rendszerben, összesen az utazás miatt olyan 2-3 hetet fogok kihagyni. A terv Peking, Hong Kong, Makaó, ezen kívül pedig majd kialakul, mi lesz még a szünetben.

Így belegondolva lehet például kicsit több blogposzt, mint az utóbbi 1-2 hónapban! Nem ígérek semmit, de azért próbálunk majd tenni az ügy érdekében! :)

Ja és még valami! Ezt a suliablakból elém táruló csodás látványt nem tudom most élvezni 6 héten keresztül, brühühü:

Amúgy tényleg jól néz ki, bírom!

Az ünnepek Kínában

Régóta adósok voltunk már ezzel a bejegyzéssel, és most végre rá is vettem magam, hogy leírjam, hogy itt Kínában, hogy s mint mennek a dolgok Karácsony és Újév környékén. Igazán lényegre törően leírva: sehogy. Ennek az az oka, hogy elég kevés a keresztény, és számukra a karácsony mindössze egy jó marketingfogás, hogy ’kedvezményesen’ rásózzanak az emberekre mindenféle vackot. A karácsonyfák minden üzlet elé ki vannak téve, mit ne mondjak egyik szebb, mint a másik… Borzalmas nyugati karácsonyi dalokat játszanak az áruházakban, az eladók Mikulás sapkát húznak a fejükre, de az igazi karácsonyi hangulatot ez se hozza meg az embernek. Pedig a kínaiak aztán tényleg mindent beleadnak… :D

A mi karácsonyunk hál’ istennek nem a koli 4 fala között telt, hanem az egyik osztálytársam látott vendégül minket és még egy másik lányt. Ez az osztálytársam a német csaj, akinél múltkor a sütit sütöttük meg a tortát. A menü ünnepi pizza volt, a német barátnőm csinált még instant sajttortát, de ezen kívül volt még egy csomó rágcsálni való meg süti. A barátnőm férje és Patrik voltak az ügyeletes koktél-keverők, úgy hogy szerencsére ebben sem volt hiány.

Játszottunk Xbox Kinecten, először fiúk a lányok ellen, aztán egyéni, és hát az a helyzet, hogy nem tagadhatom le Wii-s múltamat, elég sok játékban én (Lilla) kerültem ki győztesnek. J

Mivel Szenteste volt, ezért felkészültünk és vittük Patrik laptopját, hogy tudjunk beszélni a családdal. Azért nem mondom, hogy nem tört rám a honvágy erősebben, mint ahogyan szokott.

Az este elég hosszúra nyúlt, mivel játszottunk egy Activityhez hasonló játékot, viszont mindenki nagyon jól érezte magát. Mivel a barátnőmék lakásában elég sok hely van, ezért ott aludtunk náluk. Jó volt végre egy normális méretű ágyon, egy csendes, hangos szomszédoktól mentes szobában aludni. Kb. délig senki sem tért magához. Utána tartottunk egy jó kis Sunday Brunch-ot, sajttal, zsömlével és minden egyéb finomsággal megtoldva. Annyira nem siettünk haza, így elkezdtünk házimozizni négyen (mert a mongol osztálytársamnak haza kellett mennie), és először megnéztünk egy filmet, aztán egy másikat, és hirtelen 9 óra lett. Nekem meg közben eszembe jutott, hogy másnap dolgoznom kell, és még nem volt meg az óratervem sem, így rávettük magunkat a távozásra.

Ha úgy vesszük az én sulim még egészen méltányos volt, ha azt nézzük, hogy a december 25-ét megadta karácsonyi szünetnek, Patriknál viszont ezzel nem nagyon foglalkoztak, sőt egy-egy osztálytársa már azon is csodálkozott, hogy karácsony napján filmnézés legyen a látástól-vakulásig tanulás helyett. Ezek után nem is volt kérdés, hogy Patrik suliba menjen vagy szabadnapot vegyen ki.

Karácsony és szilveszter között nem volt szünet, ugyanis itt az újév sem olyan fontos az embereknek, mint nálunk. Persze ők is ünneplik, van tűzijáték lézer show-val, minden szórakozóhely nyitva van, a belépési díj nagyjából a duplája az eredeti árnak, az asztalfoglalásról már nem is beszélve, no meg persze időtől függetlenül lehetetlen taxit fogni. Szilveszter előtt már megbeszéltem az amerikai kollégámmal, hogy néhányan elmegyünk majd vacsizni valami normálisabb étterembe, utána kimegyünk a folyópartra megnézni a tűzijátékot. Ebből aztán nem lett semmi, ugyanis a kollegámnak volt valami gond a térdeivel és lábra sem tudott állni, így sztornóztuk az egészet. Az osztálytársaimnak mind meg volt már a programja, csak mi maradtunk Patrikkal program nélkül. 30-án este volt egy kis világvége hangulatom, mert nem akartam itt a koliban köszönteni az újévet, bármennyire is költségkímélő lett volna. Aztán támadt egy ötletem próba-szerencse alapon. Rákerestem a GloLondon nevű étteremre az interneten, aminek tudtam, hogy két magyar pasi a menedzsere, sőt, az egyiket közvetve is ismertem, mert bár személyesen nem találkoztunk még, de néhány hónapja már beszéltünk telefonon. Ez a hely egyébként egy háromemeletes épület, ahol mindegyik emeleten más dolog van, a földszinten pékség van angol reggelivel, az elsőn egy grill bár, a másodikon egy lounge bár és a harmadikon egy barbecue terasz, ami csak akkor van nyitva, amikor jó idő van. Én a bárba foglaltam asztalt, mert van egy ilyen speciális ajánlat, hogy (mindössze) 198 yuanért két pizzát és egy üveg bort lehet rendelni. Gondoltam majd ez lesz a vacsora, utána meg, ha jól érezzük magunkat és jó a hely, akkor ott maradhatunk szilveszterezni is.

Amikor megérkeztünk és mondtam a nevemet, hogy van foglalásunk, a pincérek csak néztek értetlenül, hogy a nevünk nincs is a listán. Még mielőtt felment volna bennem a pumpa, megkérdeztem a pincért, hogy ugye magyarok a menedzserek itt, mert amúgy mi is magyarok vagyunk, és én speciel ismerem is az egyiket. Szerencsénk volt, mert pont akkor jöttek ki mindketten az irodájukból, úgyhogy egyből kaptam az alkalmon és bemutatkoztam. Úgy tűnt, hogy örültek nekünk, mert egyből leülhettünk az egyik asztalhoz, kérdezték mit kérünk, stb. Mondtuk, hogy azt a pizzás ajánlatot kipróbálnánk, aztán kiderült, hogy pont 31-én nem érvényes, mert aznap valami szilveszteri akció volt a pezsgőkre. Viszont már mondta is az egyik srác (Tibor), hogy ne aggódjunk, megoldják. Meg is oldották, nem sokkal később már meg is kaptuk a pizzákat és a bort. Addig mindketten odaültek hozzánk és beszélgettünk róla, hogy ki honnan jött, miért van itt, meg ilyesmik. Szerintem tényleg nagyon örültek neki, hogy végre magyarul kibeszélhetik magukból azt, amit általában egymásnak tudnak csak elmondani. Mondanom sem kell, a főnökökkel egy asztalnál ülni némi privilégiummal jár: egy percig sem hagyták, hogy szomjasak maradjunk.

Közeledve az éjfélhez, egyre több ember lett a bárban, ahol addigra már egy dj is megjelent és csinálta a zenét. Mint kiderült, szilveszterkor nem csak a speciális ajánlat más, de az asztalfoglalás sincs ingyen. Ezen a helyen egy kanapés asztal 6000yuanbe került, és bár mi nem olyan helyen ültünk, valószínűleg az is pár ezer yuanbe került volna normál esetben. Nekünk szerencsére nem számoltak fel semmit ezért. Viszonylag sok külföldi volt, főleg (hülye) angolok (angol hülyék), azokból sem a fiatalabb korosztály, hanem ilyen 50-55 és a halál közöttiek. Kínaiak is voltak azért.

Egyébként a buli egészen jó volt, ahogyan már említettem, nem maradtunk szomjasak, ezért jó pár mojito koktél, bor, pezsgő és még néhány feles volt a felelős, na meg a vendéglátóink. Amikor már úgy éreztem, hogy nekem elég volt az ivásból, akkor inkább elmentem táncolni. Volt egy momentum, amikor arra eszméltem, hogy a ’We found love’ című dalra ugrálok, közben az egyik kezemmel egy öregebb angol nő kezét fogom, a másikkal egy 40-es kínai kezét és önfeledten énekelünk. Nem egy mindennapi buli volt ez. Viszont a dj mintha csak tudta volna, hogy otthon a barátnőimmel hogyan szoktunk bulizni: a 90-es évek legnagyobb slágereit kb. végig játszotta… Ez egy bizonyos szint vagy idő után már teljesen elfogadható, a gond viszont az volt, hogy nagyjából csak ilyen zenék mentek, kivéve, ha mi kértünk valami modernebbet. Persze így sincs okom a panaszra. Amíg én táncoltam, Patrik hősiesen állta a feleseket, mert ugye az ő mottója ez: „Ami ingyen van, azt el kell fogadni.”. Remélem az este után kétszer is meggondolja, hogy mikor kell elfogadni és mikor nem… :D

Fogalmam sincs, hogy mikor indultunk haza, mindketten túl jól voltunk már ahhoz, hogy ilyen részletkérdésekkel foglalkozzunk. Nem akartam félreértésbe bonyolódni, ezért távozás előtt kikértem a számlát, és nagyjából annyi volt, amennyire számítottam. Még szerencse, hogy aznap kaptam fizetést amúgy, így legalább nem foglalkoztam annyira az összeggel. Mondjuk még így is feleannyit sem fizettünk szerintem, mint amennyit megittunk, szóval tényleg egy rossz szavunk nem lehet. Mikor kiértünk az utcára, következett a hajsza a taxisokért. Bár utólag visszagondolva egyáltalán nem volt jó ötlet az, amit csináltunk, de végül is egyben vagyunk még és egy kis pénzt is spóroltunk, nem beszélve arról, hogy Patrik már eléggé nem volt jól és muszáj volt megragadni minden lehetőséget a hazajutásunk érdekében. Szóval beültünk egy önjelölt taxishoz, aki felajánlotta, hogy 60 yuanért hazavisz minket, ami igencsak méltányos ár, általában 85 yuan alsóhangon, egy normál hétköznapon is arról a környékről taxival hazakeveredni, hát még szilveszterkor. Ahogy írtam, a felelőtlen fuvarválasztástól függetlenül épségben hazaértünk, mindenki boldog volt a jó üzlet miatt, de lehet, hogy a sofőr később mégsem, amikor észrevette, hogy Patriknak köszönhetően el kell vinnie a mosodába a kocsit. (P: Nyugi, csak kívülről lett balesetes a verda, nem vagyok én állat! ;) )

Másnap semmi egyébre nem voltunk képesek, csak filmet nézni és kaját rendelni. Viszont nekem ez is tetszett, főleg azért, mert nem egyedül az elseje volt szünnap. Ez azért volt, mert a kínaiak össze-vissza variálták itt a szabadnapokat. Egy kínainak az újévi szünet így nézett ki: 31-e munkanap, 1.,2.,3. szabadnap, 4.,5.,6 (igen, szombat és vasárnap is) munkanap, és onnantól megint minden rendesen munkanap. Itt nem okoz problémát egész hétvégéket kijelölni munkanapnak. A suliban viszont, ahol tanulok, ott 31-e és elseje volt a szünet, másodikától pedig már tanítás, viszont így hétvégén nem kellett bemenni. Mivel 31-én is tanítottam, ezért úgy jött ki, hogy csak elsején nem kellett semmit csinálnom. Ez egy kicsit megviselt mondjuk.

És hogy azóta mi van velünk? Én túl vagyok 4 vizsgán, hétfőn volt kettő, aztán kedden is. Hétfőn volt az alap kínai, annyira nem volt könnyű, főleg, hogy a hétvégi variálás miatt még csak nem is volt olyan sok időm készülni rá, viszont a karakteres nem volt vészes, abból 90 pontot értem el (a százból). Kedden volt a hallgatós vizsga, ami egy katasztrófa volt. Amúgy sem vagyok oda a tanárért, mert szerintem teljesen alkalmatlan kínai tanításra, de az amit tegnap művelt, az kritikán aluli volt. Kezdve ott, hogy nem hangfelvételt hallgattunk, hanem behívta a suli portását, hogy olvasson fel egy szöveget, már kellően felperzselte a kedélyeket az osztályban. Ennek az volt az oka, hogy egy átlagos sanghaji ember kiejtése nagyon különböző attól a kínaitól, amit mi tanulunk. Erre még rátett egy lapáttal az, hogy nagyon gyorsan is olvasott a csávó. A tanár közben meg hozta a szokásos idegbeteg formáját, és ahol tudott, keresztbe tett a diákoknak. Például volt, hogy a kérdést csak egyszer mondta el, és mikor kérdeztük, hogy mi volt az, akkor nem volt hajlandó elismételni, leírva meg persze nem volt. Meg volt, hogy fogta magát és a vizsga közepén kiment a teremből… Na mindegy, én csak abban reménykedem, hogy következő félévben nem fog minket tanítani, mert ha már meglátom a hideg ráz. A negyedik vizsgám ’beszélt’ kínai volt, ez olyan óra, hogy inkább a beszélt nyelvet tanuljuk, meg ilyen kifejezéseket, na ez a tanár már ezerszer jobb, mint az előző. Rendben ment a vizsga, nem tudom, hogy hány pontot kaptam, de szerintem kiderül a napokban ez is. Mostantól semmi dolgom nincs már egyébként, a nyelvvizsgámért majd még el kell mennem valamikor a következő hetekben, de a suli most egy bő másfél hónapra megszűnt számomra.

Ami meg a tanítást illeti, szintén befejeződött a szünet végéig, viszont sajnos addig még nagyon nagyon sok dolgom lesz. Most már főleg nem érzek együtt néhány volt tanárommal, akik azzal jöttek régen, hogy a ’másik két osztálynak is kellett javítanom a dolgozatait, ezért a tietekre már nem jutott időm’. Az, ami nekik otthon három osztály, az nekem itt csak kettő (P: és összesen 10 osztálya van, ha valaki esetleg nem emlékezne – olyan 450 diák). Szerencsére Patrik is segít nekem, de sajnos úgy tűnik, hogy ez egyáltalán nem olyan egyszerű, mint amilyennek én kezdetben gondoltam. Mostantól csak tesztes dogákat csinálok, az tuti!!!!!!!!!