Semmi sem állhat az utamba, ha tortakészítésről van szó…

Aki kicsit is ismer, tudhatja rólam, hogy nagyon szeretek tortát készíteni. Maga a sütés részét kevésbé preferálom, a díszítést viszont annál inkább. Ha a barátaimnak szülinapja van, akkor szíves-örömest csinálok nekik egyedi tortákat. És hát mivel itt Kínában is lett egy csomó új barátom, akik többnyire az osztálytársaim, ezért lehetőségem nyílt őket is megörvendeztetni a sütimmel.

Az egész ott kezdődött, hogy egyszer az egyik lánynak az osztályból szülinapja volt, és egy másik csaj vett neki egy tortát 600 yuanért (21.000 FT!!!). A torta külsőre nagyon szép volt, viszont semmi íze nem volt, hiszen csak tejszínhabból és piskótából állt az egész. Nem volt valami nagy kulináris élmény, és örömmel nyugtáztam, hogy eljön majd egyszer az én időm is, és akkor majd mindenki megtudja milyen egy igazi torta! Persze nem voltam ennyire biztos abban, hogy tényleg meg tudom mutatni, mert itt Kínában egyáltalán nem elterjedt az, hogy az otthonokban legyen egyáltalán sütő. Legalábbis az olyan méretű, amilyen nálunk szokott lenni, olyan nem. És bár legtöbben az osztályból nem koleszosok, még náluk sincs sütő. Viszont a nagyon jó környéken lakó német-afgán csajnál van.

Így aztán a kubai és a török csajnak csináltunk együtt tortát. Én megkerestem a hozzávalókat a külföldieknek létrehozott Cityshop nevű bolt honlapján, a német lány megvette őket és tervezgettük, hogy milyen jó lesz majd a tortasütés. Aztán rájöttünk, hogy egy torta valószínűleg nem lesz elég 30 valahány embernek, úgy hogy akkor már egyből két tortát is csinálhatnánk. Aztán eszünkbe jutott, hogy amúgy nem is egy szülinapos lesz, szóval akkor két legyet üthetünk egy csapásra, ha a török lánynak csinálnánk a másik tortát.

Múlt hét kedden át is mentünk hárman a német csajhoz, a másik két osztálytársam a mongol lány volt meg a spanyol csávó. Meg kell mondjam, nagyon jól asszisztáltak, habár a söriváson és a boltba menetelen kívül mondjuk nem sokat csináltak. Elég vicces volt, mert végig többes számban beszéltek és kérdezgettek, például: „Szükségünk van valamire a boltból?” Ezzel is erősítették a csoport-tudatot. A német csaj jól meg is fogalmazta később az eseményt: „Ez csapatmunka volt. Mi voltunk a csapat, Lilla pedig dolgozott.” .

A piskótakészítés még mindig mumus, egyszerűen sehogy sem akart sikerül. Ha a hiba okára rá akarnék jönni, valószínűleg valami nagyon apró momentum lehetett állandóan a probléma, ugyanis négyszer kellett elkezdenem csinálni. Az elsőben olyan tojások voltak, amik egy fürjtojásnál valamivel voltak csak nagyobbak és a sárgájuk durván neon színű volt. Ebből mondjuk többet használtam fel a méretük miatt, de a piskóta csak fele akkora lett, mint kellett volna lennie. A következőbe már vettünk rendes méretű tojásokat, de az is csak fele akkora lett. Ebből lett egy torta alap. A harmadik piskóta már valamivel jobb lett, mert csak 2/3 akkora lett, így a következő alapot már csak 3 tojásból csináltam és így lett még egy tortaalapunk. Kicsit időigényes volt, de jól elvoltunk közben. Na meg a német csaj külön vetetett a férjével egy iszonyúan profi robotgépet, aminek az árát alig merte kinyögni. 6500 yuan volt!!! Gyors fejszámolók már a fejükhöz kaptak, a lassúaknak pedig az ár forintban: 227.500 Ft. Bár szabadkozott utána, hogy ez Európában sokkal olcsóbb, nos én utánanéztem, és otthon 245.000 Ft egy ilyen.

Mindenesetre a krém nagyon jól sikerült, tettem bele egy pici rumot, amit persze tekintettel a muszlimokra nem árultunk el később az osztályban. Ezen kívül volt még egy kis mandula is, a tortaalap egyébként ilyen diós piskóta volt. A torta tetejére vettünk ilyen nagyon brutális rózsaszín kristálycukrot, meg ilyen kis színes csillagokat és azzal dekoráltam ki a két tortát. A végeredmény ez lett:

Ez egy 'S' betű akar lenni, mert a szülinapos neve Sheila,
mellette pedig kínai karakterekkel: 30

Huliya tortája (ki lett adva, hogy nem lehet annyira szép, mint Sheilájé...)

A két szülinapos

A legtöbb embernek ízlett, ahogy észrevettem, csak sajnos akkor kezdtek el picsogni, amikor a német csaj beszedte a torta árát, ami egyébként figyelembe véve azt, hogy két torta volt, nem is volt drága. Ja mert amúgy az a szokás nálunk, hogy ha valakinek szülinapja van, annak veszünk tortát. Minden egyes alkalommal. 300 yuan alatt nem nagyon lehet megúszni egy tortát, ami a hiányzók miatt legtöbbször azt eredményezi, hogy 15-20 yuant is ki kell fizetnünk fejenként. Azért ez elég sok, főleg, ha egy héten több szülinap is van. És a torták még csak nem is annyira finomak. Szóval azóta megbeszéltük, hogy így kb. 6-7-en akikkel nagyon jóban vagyunk, ha tortát szeretnénk sütni, akkor majd elmegyünk együtt a német csajhoz, és közösen (vagyis én) sütünk egy tortát. 

Ennyi fért bele mára, mi Patrikkal nyugovóra is térünk. Igyekszünk többet írni, téma lenne, csak sajnos idő és energia híján vagyunk inkább.

Egy igazi, hamisítatlan sanghaji esküvő

Abban a szerencsés helyzetben voltunk Patrikkal, hogy elhívtak minket egy esküvőre. Elég vicces volt, ugyanis az esküvő előtt egy nappal kaptuk a meghívást, és számomra nem is volt kérdés, hogy elmenjünk-e, Patrik viszont az elején nem volt ennyire lelkes. Úgy jött ez az egész, hogy Zhou, a Magyarországon élő kínai barátunk, akit egyébként a BGF-ről ismerek, csak azért jött Kínába, hogy itt legyen unokatestvérének az esküvőjén. Anyukája is Magyarországon él, szóval együtt jöttek. Persze nem csak néhány napot töltöttek itt Kínában, hanem majdnem egy hónappal ezelőtt már megérkeztek, de a fő ok ez volt.

Szombaton volt egy fiatal magyar találkozó, ahol 9-10-en voltunk és elhívtam Zhout is, hiszen ő is tökéletesen beszéli a nyelvet, és amúgy sem volt jobb dolga. Szombat délután felhívott a buli előtt, hogy nincs-e kedvünk Patrikkal elmenni holnap az esküvőre, mert az anyukája meghívna minket. Ahogy említettem, gondolkodás nélkül igent mondtam, és este Zhou hozta is a meghívót.

Patrik azért nem örült annyira a dolognak, mert nem hozott öltönyt magával Kínába, összvissz egy inge van, ami elegánsabb, de Zhou megnyugtatott, hogy az bőven jó lesz, nem kell aggódnunk. Vasárnap már azzal hívott fel kora délután, hogy egyáltalán nem kell kiöltöznünk, ha nem akarunk, öltözzünk úgy, ahogy szeretnénk… Persze ezt erős túlzásnak találtam, azért egy esküvőre már csak nem megy el az ember favágó ingben. Erre természetesen jó páran rácáfoltak a násznépből később.

A helyszín a belvárosban egy luxusszállodában volt, ahol egy egész emeletet kibéreltek a jeles alkalom okán. Nagyon szép volt egyébként a szálloda, gyönyörű hatalmas csillárokkal meg szökőkúttal a bejáratnál. A harmadik emeleten, ahol az esküvő volt, a liftből kilépve már a feldíszített folyosó várt minket. Volt egy bazi nagy zongora, rajta néhány fotóalbum, ami az ifjú párról készült profi fotós által. Itt Kínában egy csomó cég foglalkozik ilyesmivel. Nálunk ez nem annyira szokás, de ennek az a lényege, hogy még az esküvő előtt felvesznek mindenféle csilli-villi ruhát és mindenféle helyszínen készítenek róluk képeket. Később aztán ezeket a képeket teszik a meghívóra, megcsinálják ilyen nagy transzparensnek, amit az esküvőn is kiraknak dekoráció gyanánt, stb. Az előtérben szintén be volt rendezve egy rész külön a fényképezkedéshez. Ez azért volt fontos, mert az esküvő előtt a vőlegény és a menyasszony oda állt be, és a rokonok és barátok mind egyesével vagy kettesével odaállhattak melléjük és készíthettek közös képet az ifjú párral. Kicsit olyan volt, mint a Madam Tusseaud múzeumban a viaszbábukkal fotózkodni. Elég vicces volt, mert Zhou megkért minket, hogy mi is menjünk oda egy képre, és én itt találkoztam először a menyasszonnyal. Konkrétan úgy nézett ki a találkozás, hogy odaálltam, a menyasszony ennyit mondott kedvesen, hogy „Örülök, hogy megismerhetlek!”, mire én is ezt mondtam neki, majd lefényképeztek bennünket. Azért ez így elég durva, én tuti ki lennék akadva, ha egy vadidegen megjelenne az esküvőmön és mindenből így ki akarná venni a részét. Mármint akkor legalább kerülné el az ünnepelteket, hogy ne legyen feltűnő, hogy neki semmi köze ehhez az egészhez. Ezt azért mondom, mert szerintem nem is tudták, hogy mi is ott leszünk. Miután megvoltunk a fényképekkel, tovább mentünk, hogy felírjuk a nevünket egy cetlire a tombolához… Igen, itt még tombola is volt. Vagyis tombola az volt, más dolgok viszont nem, ami meg nálunk szokott lenni. Ezután mentünk be a hatalmas bálterembe, ahol az asztalok voltak.

Összesen 220 vendég volt, 22 asztal, mindenhol 10-10 vendéggel. A termet egy nagy színpad választotta ketté, olyan, mint amilyen divatbemutatókon szokott lenni, vagyis egy nagyobb színpad, amiből kinyúlik egy vékonyabb jó hosszan. A nagyobbik színpadrészen volt egy nagy képernyő is, ahogy láttam nem kivetítő volt, hanem rendesen egy hatalmas képernyő. A színpad két oldalán voltak az asztalok, a vőlegény családja és barátai az egyik oldalon voltak, a menyasszonyé pedig a másikon. Nem is vegyült a két oldal egyáltalán. 

A színpad egyik fele...

És másik fele

Minket a menyasszony családjának asztalához ültettek le, ahol a szülők, Zhou anyukája és még nem is tudom pontosan kik ültek, és közvetlenül a színpad mellett voltunk. Már ezen is meglepődtünk, hiszen az egész teremben talán mi ismertük a legkevésbé a családot. Ezt persze senki sem nehezményezte, sőt, többen is odajöttek, hogy valamit mondjanak nekünk. Egy kicsi zavart keltett, hogy szinte mindenki sanghaji kínait beszélt és nehezebben értettük meg őket az átlagosnál, de azért tudtunk kommunikálni nagyjából. Volt olyan is, amikor egy bácsika odajött, olyan kiejtéssel beszélt, amit szerintem 10 év kínai tanulása után is nehezen értenék meg, de Zhou anyukája elismételte, amit a bácsi mondott, és úgy már megértettem. Ez kicsit olyan volt, mint a Vaskabátok egyik jelenetében a vén pasi teljesen érthetetlenül beszélt, aztán a rendőr srác ’lefordította’, vagyis normálisan kiejtve elmondta ugyanazt a szöveget. Zhou anyukája mondjuk kicsit beszélt magyarul is, úgyhogy a két nyelvet vegyítve, de inkább a kínait használva egész jól elbeszélgettünk mindenféléről.

A műsor

Otthon inkább ceremóniának hívják ezt, én viszont műsornak nevezném magát az esküvőt. Mikor bementünk a terembe és leültünk, az óriás képernyőn egy videót játszottak, ami olyan volt, mint egy dalnak a videó klipje: ment a zene, a dalszöveg kiírva és hozzá az ifjú pár fényképei váltakoztak. Persze nem ilyen gagyi módon, hanem meg volt szépen csinálva grafikussal gondolom. Az lement kb. 3-szor, aztán végül tényleg kezdődött minden. Ha valaki (mint például mi), olyan felkészületlenül ment volna az esküvőre, hogy fogalma sem volt arról, hogy ki a házasodni készülők, nekik segítségképp levetítettek egy rövidfilmet, ami tulajdonképpen a párról szólt. Elég bugyuta volt, de nagyon igényesen megcsinálták és tényleg olyan volt, mint egy rendes rövidfilm a minőségét illetően. A funkciója nem tudom mi volt, de a sok videózás után végre előkerült mindenki. Először a vőlegény felment a színpadra, majd hirtelen vak sötét lett, csillagos mintákat vetítettek a plafonra és megérkezett a menyasszony is. Édesapja kísérte be és a kinyúló színpad végén felmentek a lépcsőn. Valami szövegelés volt, talán az, hogy a vőlegény hívta magához a menyasszonyt, de annak meg kellett várnia, míg az apja elengedi. Kicsit színpadias jelenet volt, ahogy az apuka bólintott, mire a lány elindult a vőlegény felé, de két lépés után visszafordult, mire az apja érzelmekkel teli arccal kinyújtotta a kezét és a vőlegény irányába mutatott… Elképzeltem Apát így, és ami azt illeti, állati vicces lenne ez tőle… :) Miután a lány a színpad másik végére ért, együtt visszagyalogoltak a közepére, ahol már csak ketten voltak a vőlegénnyel. Ja, közben a vaksötétség enyhült annyiban, hogy ilyen nagyon erős reflektorokkal világították meg a fontosabb szereplőket. Maga az eskütétel alatt is még mindig sötét volt, csak a párra világítottak mindenfelől a reflektorokkal. Ez is érdekes volt amúgy, mert tulajdonképpen a vőfély volt az, aki összeadta őket, aki valahonnan a színpad mögül egy mikrofonba beszélt, szóval őt egyáltalán nem lehetett látni. Tanúk meg aláírni való sem volt. Könnyek viszont voltak a menyasszony részéről, de hála a profi sminkesnek, egy picit sem csúszott félre a smink. Hogy őszinte legyek, fogalmam sincs, hogy mi tette ezt az esküvőt hivatalossá. Mondjuk azt is el tudom képzelni, hogy az ilyen ’unalmas’ formalitásokat későbbre hagyják, ez az egész inkább látványról szól. Vicces volt, mert mindezek után a szülők is felmentek a színpadra és a menyasszony apukája tartott egy kis beszédet többek között arról, hogy mennyire örül, hogy eljöttek a családtagok és a barátok, és a külföldi barátok (a mi) jelenlétünknek is nagyon örülnek. Patrik odafordult hozzám és kérdezte: „Jól hallottam, hogy rólunk beszélt?”. Én pedig mosolyogva nyugtáztam, hogy bizony mi lettünk most kiemelve. Ez volt az első felvonásban. Ezután kezdtünk el enni is, mert ekkorra már kihozták a hideg előételeket. Volt mindenféle felvágott hús, meg egy csomó más dolog, amiről fogalmam sincs, hogy mi volt, de azt tudom, hogy a nagy része csípett. Az ételekről külön bekezdésben írok még. Legyen annyi elég, hogy a kajákat folyamatosan szervírozták, és végig lehetett enni az esküvő alatt. 

Kilátás az asztalunktól

Tehát a következő felvonásban ismét felvonult a pár a szüleikkel együtt a színpadra és mindenkinek köszönetet mondtak. Lejátszottak egy videót, ami szintén profin meg volt csinálva, mindkét félnek a gyerekkori fotóiból összemontázsolva. Aztán még egy videót lejátszottak, ami ilyen homok rajz volt, de szerintem túl hosszú volt. Utána megint könnyek között mondtak valamit a szüleiknek és nagy ölelkezésben ért véget ez a rész. Ezt a részt annyira nagyon nem tudtam hova tenni magamban, mert szerintem nem fontos.

A harmadik felvonás inkább a barátokról szólt, akik készítettek egy videót, amin a jó kívánságaikat küldték az ifjú párnak. Kábé annyi volt, hogy mindenki azt üzente, hogy „Sok boldogságot!” és ennyi. A menyasszony ezután felhívta a színpadra két barátnőjét is, majd megint könnyekkel küszködve odaadta nekik a menyasszonyi csokrot. Ez olyan, mint nálunk, amikor eldobja a menyasszony a csokrot, csak itt nem kertelnek és konkrétan megmondják a csajnak, hogy ideje megházasodnia. Igazán kedves gesztus, főleg azért, mert az egyik a két lány közül ráadásul szingli.

Tulajdonképpen a ceremónia rész ennyi volt, de az elején említett tombola még hátra volt. Egy kis dobozba összegyűjtötték a neveket és onnan húzták ki őket. Három különböző feladat volt, és mindegyik feladathoz kábé 10 embert hívtak ki külön-külön. Az elsőnél énekelni kellett, a másodiknál valami kérdésekre válaszolni a harmadik pedig… A harmadik feladat egy olyan dolog volt, amit Magyarországon legfeljebb úgy lehetne kivitelezni, ha a násznép nagy része tinédzser korú, vagy már tök részeg mindenki. Lejátszottak egy részletet a népszerű Gangnam style videó klipjéből és ennek mintájára kellett ugyanúgy táncolni. Volt egy pár nyugdíjas korú is, de nem okozott ez problémát nekik, meg az sem, hogy nem teljesen tudták ezt az idétlen táncot, mégis egy kb. 55-60 éves nő nyerte meg a versenyt. Azt nem tudom, hogy ő részeg volt-e. 

Önfeledt Gangnam Style-ozás: a bal oldalon a piros ruhás hölgy nyerte a versenyt,
ja és a kamu torta is látszik a képen

Innentől kezdve vége volt a bohóckodásnak, legalábbis a színpadon. Ekkorra már voltak kellően részeg emberkék, akik csinálták a műsort az asztaloknál. A kínaiaknál szokás, hogy isznak, mint az állat, így ez már a hagyományaikba is beleépült. Szokás, hogy az újdonsült házaspár odamegy minden egyes asztalhoz és koccintanak egy pohár akármivel, de rendszerint vörösborral. Persze, ha valaki nem iszik alkoholt, akkor sincs sértődés. Emellett, ha valaki dohányzik, a menyasszony meggyújtja a cigarettáját az asztalnál ülő dohányzó embernek. Fogalmam sincs, hogy ez miért van és sajnos kínaiul sem tudtam megkérdezni senkitől. Ha végiggondolja az ember, hogy 22 asztal volt… Szegény menyasszonyon látszott, hogy nagyon nem esik jól már belenyalni sem a pohárba, de hősiesen küzdött. Mikor már ez a koccintás volt, akkor olyan 9 óra körül lehetett. Udvariatlanság nem megvárni ezt, így mindenki, aki koccintott, szélsebesen távozott is… Elég fura volt ez. Na mondjuk az is igaz, hogy itt nem szokás lagzit tartani, nem volt zene sem, meg tánctér sem, ahol a részegebbek táncolhattak volna. Éppen ezért a koccintás után mi is mentünk már haza, bár ennek oka sokkal inkább a másnapi koránkelés és a metró menetrendje volt

A menyasszony és a násznép

Ki kellett emelnem a menyasszony személyét, ugyanis a kínaiaknál szokás, hogy a menyasszonynak több ruhája is legyen az esküvőjén. Így történt ez itt is, ahol egészen pontosan 5 db ruhája volt az arának, potom 50ezer yuanes (1.750.000Ft!!!!!!!!!!!) kölcsönzési áron. Volt egy ruha az esküvő előtti pózolós fényképezkedéshez, amit szerintem kevésbé konzervatív emberek is túlzásnak tartanának, mert olyan áttetsző volt és igazából csak a csillogó kövek takartak valamit, amik végig beborították a ruhát. Volt egy ruha az első fordulóra, ami egy nagy fehér habos-babos darab volt fátyollal, ez már nem volt annyira kihívó. Ezután a következő fordulóra jött egy barackszínű, ami nagyon szép volt, de ezt is rengeteg strasszkő borította, de ez még egy ízlésesebb darab volt. A harmadik részre átöltözött a lány egy nagyon brutál magenta rózsaszín estélyibe, ami amúgy nagyon jól állt neki. Az ötödik ruhára már nem emlékszem. Lehet, hogy nem is vette fel, de az is lehet, hogy amikor megérkeztek akkor volt rajta. Fogalmam sincs már. A ruhák mellett egy nálunk szintén nem jellemző dolog volt még, még pedig az, hogy minden egyes bevonuláskor más sminkje és frizurája volt a menyasszonynak. Ez azért durva, mert nem ám olyan variációk voltak, hogy ki volt engedve a haja egyszer aztán meg feltűzve legközelebb. Minden alkalommal más hajkölteménye volt, mindegyik természetesen konty. Állítólag 3 literes sminklemosója volt az öltözőszobájában, mert természetesen ez is volt neki, és a különböző ruhákhoz a sminkjének is illenie kellett, így azt is mindig újra csinálták. Azt hiszem, nagyon sok lány vágyna ilyen esküvőre: nem kéne kompromisszumot kötnie a ruhák és a frizurák között sem, ráadásként olyan atombiztos vakolatot kennek a fejére, hogy akár az egész estét végigbőgheti, akkor sem látszana meg rajta semmi. Ennyit a menyasszonyról.

Ahogy már írtam, Patrik nem nagyon örült elsőre a meghívás hallatán a kiöltözés miatt. Nos, nem gondoltam volna, hogy itt tényleg ennyire nem számít, ha a menyasszonyon kívül az emberek nem öltöznek ki annyira. Persze azért a közeli családtagok felöltöznek rendesen, de például a ’VIP’ asztalnál ülő barátok és a koszorúslányok a fotózásig szép ruhában voltak, utána meg átöltöztek olyan ruhába, amilyenbe a legátlagosabb ember is öltözne az utcán. Valósággal túlöltözöttnek éreztem magam. Volt, aki a favágó ingét vette fel, volt, aki a kedvenc 100 éves kötött pulcsiját. Ez számomra nagyon fura volt, én biztos, hogy nagyon kényelmetlenül éreztem volna magam. De itt senki nem foglalkozott ezzel. Vagy csak én nem tudom, hogy foglalkoztak-e vele, de mivel sok ember nem volt kiöltözve, ezért úgy hiszem, hogy ez a normális itt. 

A jobbomon Zhou anyukája, Noémi

Az esküvői menü

Jó kínai szokáshoz híven iszonyatos mennyiségű étel volt. A menük tálalása viszont sajátos, a miénkhez képest. Mondjuk ma már inkább elterjedtebb, hogy nem kiporciózva tálalják az ételeket otthon sem, hanem svédasztalos a kajáltatás, a kínaiaknál ez a kettő dolog összeolvad. Ennek hatalmas előnye, hogy az embernek nem kell felállnia és esetleg megszakítani a beszélgetést asztaltársaságával, hanem egy helyben maradhat az egész esküvő alatt. Ezen kívül már előre kikészítettek az asztalokra két doboz cigit és pár üveg alkoholt. Hamutál minden egyes ember előtt volt (természetesen). A jól ismert forgóasztalokra pedig szorgalmasan hordták a tradicionális kínai ételeket. Az előétel mindig valamilyen hideg kaja: húsok, zöldségek, gomba, miegymás… Azonosíthatatlan zöld valami, kocsonyás izék és szószok. Ez mind az előétel. Ja, és itt Kínában, ha a vendéglátó a vendég tányérjára szed valamit, az nagy megtiszteltetés és illik megenni, vagy legalább megkóstolni azt. Ami engem illet, én vállalkozóbb szellemű voltam, és megkóstoltam a tengeri ételeket, meg a különböző gombás dolgokat is, viszont Patrik sajnos már nem osztozott annyira az örömömben. Zhou anyukája vállalta magára a vendéglátó szerepét, mert a másik oldalunkon ülő szülők mászkáltak mindenfelé és nem is igazán ettek. A legelején még azért ott voltak, és 10 perc alatt legalább 4-szer, 5-ször is koccintottunk az apukával. Pezsgő nem volt, a vörösborért nem vagyok oda, így maradt a sör. Volt egy olyan érzésem, hogy ha az apuka ott fog ülni egész este, akkor biztos, hogy nem úszom meg a berúgást, de szerencsére a sok vendég lekötötte őt végül. Zhou anyukája viszont mindenből tett nekünk, szegény Patrikon láttam, hogy már nem tudja a tányérjáról hova pakolni a tengeri cuccokat. Pedig volt valami cápahús, meg sajtszószos homár, pekingi kacsa, disznóhusi, ropogós kacsa, iszonyúan rágós marhahús. A tálalást pedig úgy csinálták, hogy hozták nagyobb tányérokon mindig az új fogást, és ha egy másik tányéron fogyatkozott már az étel, azt szimplán átpakolták egy kisebb tányérra és visszarakták az asztalra. Ez azért is jó, mert tulajdonképpen egyre változatosabbá vált a felhozatal, meg kisebb lett az esély arra, hogy a maradékot kidobják a kukába. A további fogások még: két egész hal (nem tudom milyen) és egy nagy tál tészta. A kínaiak ezt lefordítva magyarra ’olasz tésztának’ nevezik, amivel egyébként köszönőviszonyban sem volt. Ez a tipikus szójás tészta néhány zöldséggel és meglepő módon sajttal a tetején. A menyasszony anyukája nagy boldogan mondta, hogy ezt az ételt még mi is biztosan ismerjük. Mi meg mosolyogtunk, hogy igen, ezt még mi is ismerjük… Patrik megörült, mert végre egy olyan étel volt, ami neki is ízlett kompromisszumok nélkül. Én legjobban a desszertet vártam, mert láttam, hogy a színpadra ki volt állítva egy hatalmas torta. Már dörzsöltem a tenyeremet, hogy most biztos finom lesz a torta, pedig itt Kínában nem olyan jók a torták. Aztán egyszer csak mindenkinek kihoztak egy műanyag dobozban egy szelet tortát, ami csak egy szimpla piskóta volt tejszínhabbal. Kérdeztem Zhout, hogy ez most mi, és mikor lesz tortavágás. Erre ő értetlenül rám nézett, hogy tök egyértelmű, hogy az a torta ott a színpadon egy műtorta, és ha tortát akarok enni, akkor ott van a dobozban. A kb. 20-30 fogásos vacsora végén jött a desszert. A kínaiaknál az a szokás, hogy szezonális gyümölcsöket fogyasztanak desszertként, itt viszont ahogy észrevettem mindig mindennek szezonja van, szóval volt sárga-, és görögdinnye meg ananász. Volt valami sütőtökszerű süti is, és én annak ellenére, hogy nem szeretem a sütőtököt ez ízlett nekem. Süti címén volt ilyen leveles tésztából készült almás falatok, az is finom volt. Volt még ilyen kompótszerű is, de nekem egyáltalán nem ízlett, talán főleg azért, mert tűz forró volt és ilyen fura mellékíze volt emiatt. 

Ültető kártya: a harmadik sorban vagyunk mi, "külföldi barát" elnevezéssel

Az előre kikészített alkohol és cigaretta

Minden terítékhez járt egy doboz Hershey Kiss csokoládé

Miután a mi asztalunkhoz ért az ifjú pár, ittunk velük egyet és hazamentünk. Ilyen volt az első élményünk egy kínai esküvőről. Kicsit azért bennem volt a feeling, hogy mi ilyen díszpintyek voltunk ezen az esküvőn, de jól éreztük magunkat, így ez nem is számít.

Nyugi, azért még én is élek!

Mostanában jópáran kérdezgették, hol vannak a blogposztok. Az a helyzet, hogy eléggé elfoglaltak vagyunk, de most azért egy kis helyzetjelentést én is írok.

Suli

Nagyon durván haladunk. Ahhoz képest, hogy még két hónapja sincs, hogy elkezdődött a suli, és egy hét szünet is volt, főleg. Konkrétan most már csomó ismeretlen dolog van, nyelvtanból főleg, de szavakból is. Hát igen, egy év tanulás otthon vagy (majdnem) két hónap itt ennyi különbséget jelent. Továbbra is jól jön azért, hogy az alapok megvoltak, így könnyebb építkezni. Nekem még nem voltak vizsgák, hanem majd jövő héten lesznek elvileg.

Meló

Minden oké. Egy kicsit fárasztó ez a suli-meló kombó, főleg a sok utazgatás az, ami megviseli az embert (ha nincs hozzászokva). Bár nagyon „vén kínai” módon csinálom, aludni szoktam a metrón. Kicsit tartok tőle, hogy egyszer túl hosszúra sikeredik a pihi, de az sem lenne tragédia, másrészt nem poénból alszom, hanem mert tényleg fáradt vagyok, meg tényleg olyan hosszú az út, hogy elunja az ember az életét. Persze mindez csak akkor történhet meg, ha sikerül ülőhelyet szerezni, de általában sikerül. Másik dolog, amire rászoktam: podcastokat hallgatok. Filmklub, Heti meteor, Totalcar égéstér, ezek jól elszórakoztatnak. Ha valaki tud még ajánlani valamit, ne tartsa magában, mehet a komment!

Fűtés

Mondták nekem többen mielőtt kijöttünk, hogy itt nincs hagyományos értelemben vett fűtés, de azt mondtam, hogy „emberek, ne szórakozzatok már velem”. És bakker tényleg nincs! Továbbra sem értem mondjuk, annak ellenére, hogy a főnököm nagyjából elmagyarázta, hogy működik ez itt. A lényeg annyi, hogy a (hülye) kínaiaknak nincs rá igényük, elvannak otthon kabátban, meg a nyílászárók is kegyetlen rosszak, szóval nem feltétlen érne sokat. Erre mondanám azt, hogy „idióták, esetleg normális nyílászáró kellene meg gázfűtés”, de nem mondom, mert ez van, ezt kell szeretni. Van viszont klíma mindenhol, és mint kiderült, rendesen lehet velük fűteni, szóval így mégsem fogunk megfagyni. Még jó, hogy nem vagyok elvakult környezetvédő, mert akkor parázhatnék azon, hogy brutál mennyiségű áram megy el a fűtésre, és Kínában az áram nagy része szénből jön, tehát ez nem túl környezettudatos dolog, de ez meg ilyen… Érdekes, vannak dolgok, amiket otthon hülyeségnek tartottam, vagy úgy gondoltam, hogy túlparázzák az emberek/hatóságok, de itt kell rájönnöm, hogy azért nem minden ilyen dolog hülyeség.

Mára ennyi volt az esti mese, megyünk aludni!

Nem hittem volna, hogy ekkora öröm Kínában a tanítás...

Túl vagyok az első iskolai tanításomon. Mit mondjak, a kezdeti lelkesedés után egy kicsit visszaszálltam a földre. Eléggé mások a tanítási viszonyok itt Magyarországhoz képest. Vegyük például azt, hogy itt egy átlagos osztályban nem 28-32 ember van, hanem 45-50!!! Ezek után talán tapasztalt tanároknak nem kell magyaráznom, hogy lehetetlen normálisan tanítani. A gyerekek nem párosával ülnek, hanem mindenki külön padban, viszont a létszámhoz képest a terem kicsi, és kb. 30 centi választja el őket egymástól. Fogalmam sincs, hogy van-e ülés sorrend, de nekem úgy tűnt, hogy nincs, mivel a legrosszabb (fiú) gyerekek ülnek hátul és folyamatosan be nem áll a szájuk.

Mivel már az elején felhívták rá a figyelmem a tanárok, hogy előfordul, hogy rendetlenkednek a gyerekek, ezért nyugodtan legyek velük szigorú. Azért arra mégsem számítottam, hogy ennyire rosszak lennének. Inkább kezdem a legelejéről, hogy hogyan zajlott ez az egész.

Ugye 10 8. osztály van, és az elsővel kezdtem. Terry, az ausztrál tanár mondta, hogy ne aggódjak, nem lesz semmi para, csak tartsam meg az órát és ne foglalkozzak a rendetlenkedőkkel. Otthon már előre megcsináltam az óratervet, ahol szinte már az első mondat az volt, hogy ’Tiszteld a tanárod és az osztálytársaid!’. Kérdeztem tőlük, hogy szerintük mire lesz jó ez az óra, mit szeretnének csinálni majd az órán (csak hogy nagyjából tudjam, hogy milyen témák érdeklik őket), és azt is, hogy mit fognak tenni azért, hogy jól menjen az óra. Ami a meglepő, hogy bár ez az osztály volt a háromból a legrosszabb, mégis ők tudtak a legjobban reagálni a kérdésekre. Úgy értem, hogy látszott, hogy használják is az eszüket. Miután tisztáztuk a büntetéseket és a követelményeket is, utána egy bemutatkozós játékot játszottunk. Felrajzoltam 5 dolgot a táblára, és ki kellett találniuk, hogy mi az az öt dolog, és hogy miért rajzoltam fel őket. Olyan dolgokat rajzoltam fel, amik fontosak nekem, vagy jellemeznek engem. Ezután nekik is kellett 5 dolgot rajzolniuk és ők is mondtak pár dolgot róluk. Ezzel egyrészt még többet megtudhattam arról, hogy mi érdekli őket, másrészt kíváncsi is voltam, hogy mi foglalkoztatja ezeket a kölköket. Mind a három osztályban eléggé hasonló válaszok születtek: egyértelművé vált, hogy hatalmas kockák, a videójáték majdnem minden gyerek papírján ott volt. A szüleiket vagy családjukat is sokan megemlítették. Ezen kívül többször elhangzott a pénz, az egészség és a barátok is. Többen írták a ’mobiltelefont’, mint nagyon fontos dolog az életükben, amit elég furának tartottam, mert aztán kérdeztem, hogy tud-e valamilyen márkát mondani, és a legtöbbje nem tudott…

Ez egy ilyen nagyon egyszerű szociológiai kutatásnak is elment volna. Rátérve a viselkedésükre bővebben: az első osztály nagyon elvette a kedvem, azt hiszem, ott sokkal jobban be kell keményítenem. A második osztály már jobb volt, ez a 7-es csoport volt. Ott még voltak rendetlenkedők, meg hangoskodtak picit, de már sokkal jobban együttműködtek velem. A 4-es csoport viszont nagyon feldobta a hangulatom, ők ezerszer jobbak voltak az elsőhöz képest. Csendben voltak, dolgoztak, viszont sokkal nehezebben ment nekik a józan paraszti ésszel való gondolkodás. Furcsálltam is, de gondolom azért is ilyen fegyelmezettek, mert inkább követik a szabályokat és kevésbé használják az eszüket.

Volt néhány érdekes dolog. A második órám előtt egy hangosbemondóból szólt ilyen nyugtató zene, meg egy női hang beszélt közben. A gyerekek meg ültek a helyükén és masszírozták a fejüket. Elég fura volt, gondolom a nő adta az instrukciókat, a gyerekek meg csinálták a feladatot. Mondjuk lehet, hogy valami relaxációs akármi ez, biztos jó valamire. Aztán a második és a harmadik osztályba, amikor beléptem, minden gyerek elkezdett huhogni meg tapsolni, látszott, hogy teljes extázisban vannak. Elég vicces volt. Ennél már csak az volt a viccesebb, amikor a bemutatkozós feladatnál felrajzoltam egy könyvet és kínaiul ráírtam, hogy kínai könyv, na, akkor teljesen magukon kívül voltak és tapsoltak, hogy egy fehér ember kínaiul ír… :D

Ma is megyek 3 órát leadni, kíváncsi vagyok, hogy a mostani osztályok milyenek lesznek. Annyira nem vagyok kiakadva a viselkedésüktől, mert nekem az a dolgom, hogy leadjam az órát, és az ausztrál pasi mondta, hogy úgyis mindig lesz valaki, aki unja vagy rendetlenkedik, azt viszont ne vegyem magamra. Ami azt illeti, egy ekkora fős osztálytól nem is várhatok többet. De azért igyekszem így is jól csinálni.

A mai napon lesz még egy sanghaji magyar találkozó, mindenki, aki magyar és itt van, szívesen látják, bár az átlag korosztály bőven 30 felett lesz, de megbeszéltük a fiatalabbakkal, hogy azért elnézünk.

Ja és még valami! Ma volt két vizsgám is, a nehezebbik 94%-os lett, amivel nem vagyok maradéktalanul elégedett, de még mindig 90% fölött van legalább. A másodiknak nem tudom még az eredményét. Hétfőn lesz egy szóbeli is, aminek tegnap kellett volna lennie, csak a tanár elhúzta az időt, így most pont nálam szakadt meg a sor és én fogok kezdeni hétfőn. Annyira nem bánom, mert így hétvégén még tudok készülni.

Az aggódóknak pedig egy jó hír a végére: beüzemeltük a légkondit, hogy fűtsön, és remekül működik! Most már biztos, hogy nem fogunk megfagyni, ha jönnek a nagy hidegek. :)

Félévközi vizsgák

Régen jelentkeztünk már, igazából nincs túl sok magyarázat rá, csak épp nincs túl sok mondanivalónk, mert nem történt túl sok dolog velünk.

Nekem a héten vizsgáim vannak, mivel 4 különböző órám van, ezért mindegyikből vizsga is. Ma volt az első, hallgatós teszt. Nem voltam nagyon elragadtatva, semmi értelme nem volt, egyrészt elég könnyű volt, mármint bárki, aki tanul rendesen az órákra, annak túl nagy problémát nem okozhatott. Persze a legtöbb embernek így sem ment, ami még a kisebb probléma, engem inkább zavart, hogy a tanár több emberhez is odament és segített nekik. Sőt, volt, amikor még a választ is megmondta… Mit mondjak, az eredmények tényleg nagyon jól tükrözik az osztály nagy részének a tudását… Összességében elmondható, hogy semmi értelme nem volt az egésznek, csak egy újabb szemet gyönyörködtető statisztikát tudnak készíteni a „zseni” osztály eredményeiből.

Ez így korán reggel kicsit felhúzott, mert a tanár csak magát szívatja ezzel, hiszen előtte nem lesz világos, hogy mégis mit kellene gyakorolnunk ezen az átkozott hallgatós órán. Egyébként is mindenki utálja azt az órát. A mérhetetlenül nagy igazságérzetem nem bírta bennem tartani a kényszert, hogy a másik tanárnak elpanaszoljam. Ahogy láttam, ő továbbította nemtetszésemet a másik tanárnak, remélem most már magába száll… :D

Holnap szóbeli vizsgám lesz, jobban fel kell rá készülnöm, mint a maira, mert ott legalább tanultunk is értelmes és hasznos dolgokat, és egy szóbeli vizsgán legalább nem lehet annyit sumákolni. Persze ismerve a tanárt, úgyis megesik a szíve a szerencsétlenebb egyedeken és segít nekik. Én mondjuk, már azokat is kirúgnám, akik alig járnak órákra, mert egy csomó ilyen naplopó van, akik nem is értem miért jöttek Kínába.

A holnapi nap izgalmasabb része inkább az lesz, amikor megyek tanítani. Szerencsére hamar végezni fogok a vizsgával, ennek köszönhetően biztos, hogy időben beérek a suliba, sietés nélkül. Plusz jó hír, hogy szinte már teljesen jól vagyok, hála a multivitaminnak, amit serényen szedtem ebben a néhány napban. Az órára való felkészülés sem igényel különösebben nagy felkészülést. Érdekes egyébként látni, hogy diákként mennyire lassan telt az idő az órákon, főleg azért, mert unalmasak voltak, most pedig mint tanár, milyen rövidnek tűnik az a 40-45 perc. Azt viszont elhatároztam, hogy én nem akarok olyan unalmas, soha fel nem készülő tanár lenni, és igyekszem kihozni magamból meg a diákokból a legjobbat. Hiába nem végeztem tanítóképzőt, de világos számomra, hogy elhivatottság nélkül csak időpazarlás lenne minden óra. Remélem minden úgy alakul, ahogy én azt elképzeltem.

Pénteken lesz még két vizsgám, egy karakteres és egy sima kínai kezdő szintes. Ezektől már jobban tartok, de mivel készülgetek rájuk, nem hiszem, hogy nagy gondot fognak okozni. De persze nem bízom el magam. A nyelvvizsgától jobban tartok, és muszáj elkezdenem tanulni rá most már, nincs mese.

Ennyi fért bele mára, megyek tanulni holnapra!