Pekingi út

FIGYELEM: Bizonyos képek megtekintése csak erős idegzetűeknek!

1. Honnan lett hirtelen ilyen sok szabadidőnk?

Akik nagyjából nyomon követték hollétünket a különböző közösségi oldalakon, azok tudják, hogy az utóbbi két hétben jópár helyen megfordultunk. Ennek legfőbb oka az volt, hogy épp másfél hónapos szünetünket töltöttük el. Az igazat megvallva fogalmam sincs, hogy miért pont másfél hónapos, mert a kínai újév általában hét nap szünetet jelent az ittenieknek, az iskolákban is kb. 3 hét az egész, nekünk, külföldi diákoknak viszont 

Január 31-én délután érkeztek meg, mi pedig nagy boldogan vártuk őket, ugyanis tudtuk, hogy csomagjaik néhány kiló csokit, gyümölcsteát, Nagyi-féle sütit és egy jó nagy adag paprikás csirkét tartalmaznak. Arról már nem is beszélve, hogy ők is nagyon hiányoztak és jó volt újra látni őket. Az első két napban körülnéztünk itt Shanghaiban, vilyen hosszú. Na nem mintha panaszkodnék, habár nyelvtanulás szempontjából nem annyira ideális, mert sajnos nagyon gyorsan lehet felejteni…

Lényeg a lényeg, végre alkalmunk nyílt utazgatni. Patrikkal hajlamosak vagyunk kicsit ellustulni és az is előfordul, hogy fukarkodunk a pénzzel, de szerencsére erre is volt egy gyógymód: anyukám és nagypapám eljöttek minket meglátogatni és egyben utazgatni Kínában. Így történt, hogy két hét alatt négyesben eljutottunk többek között Pekingbe is.

oltunk a belvárosban, jókat ettünk a közeli jól bevált éttermekben, Anyáék is szokták kicsit a környezetet. Nem volt sehol semmi probléma, egyedül talán az okozott fennakadást, hogy szinte sehol sem lehetett kártyával fizetni, pontosabban az otthoni típusú MasterCarddal vagy Visa kártyával. Pénzt váltani azért lehetett, de itt Kínában baromi körülményes, nagyjából csak a bankokban lehet.

2. Peking

Pekingbe február 2-án utaztunk, és a kínai újév közeledtére való tekintettel már korábban megrendeltem a vonatjegyeket, hogy biztosan legyen helyünk a gyorsvasútra. Kicsit drágábban jutottunk a jegyhez, mintha az állomáson vettük volna, de ez azért volt, mert egy jegyirodánál rendeltük, ahol külön szervízdíjat és szállítási költséget is felszámoltak. Az előnye viszont az volt, hogy már 20 nappal korábban megvehettük a jegyet, mivel a vonatállomáson csak 4 nappal korábban kezdik el árusítani. Igyekeztem minél korábbi időpontra venni a jegyeket, hogy aztán legyen elég időnk felfedezni a várost, később kiderült a többiek nem osztoztak ennyire a lelkesedésemben, ők elviseltek volna egy későbbi indulást is. Pech, így jár az, aki másra bízza a piszkos munkát… :) 

Kora reggel kibattyogtunk a metróhoz, szerencsére pont a végállomása a pályaudvar, így átszállás nélkül mehettünk végig. Átmentünk a szokásos ellenőrzési ponton, ami azt jelenti, hogy mint a reptéren átvilágították a csomagjainkat és minket is ellenőriztek. Persze nem annyira szigorúak, mint a reptéren, nagyjából két perc alatt végeztünk is. Maga az állomás hatalmas, szerintem simán van egy repülőtéri terminál mérete. És természetesen hatalmas tömeg is volt, leülni nem is volt lehetőségünk. A vonat indulása előtt kb. 10 perccel nyitották meg a kapukat, ahol ellenőrizték a jegyünket és mindenki szaladt a vonat felé. Mivel helyjegy van, ezért a helyekért sem kellett harcolni, minden gyorsan és egyszerűen ment. El kell ismerni, ez a gyorsvonat Kínában az egyik legkényelmesebb módja a hosszútávú utazásnak. Először is percre pontos, pedig legalább 1000 utasa volt akkor is, amikor mi mentünk, nagyon kényelmes, hiszen az üléstér akkora minden sorban, hogy egyáltalán nem zavaró, ha az előttem ülő ember teljesen hátradönti az ülését. Aztán mindenhol van konnektor is, meleg van, és talán a legnagyobb előnye, hogy az utazósebessége 300 km/óra. Szóval mindenkinek csak ajánlani tudom.

Mikor megérkeztünk Pekingbe, kicsit elveszettnek éreztük magunkat. Az állomás kijáratánál nem volt egy információs pult sem, a Google maps az istennek sem akart működni, a hotel megadott telefonszáma nem működött, szóval jól összejöttek a dolgok. Végül úgy döntöttünk, hogy ameddig nagyjából tudjuk, hogy merre van a hotel, elmegyünk metróval, onnan pedig taxizunk. Naivan azt gondoltuk, hogy mint Shanghaiban, itt is gyorsan fogunk taxit. Tévedtünk… Valamiért a kis genyók nem akartak megállni, vagy azért, mert látták, hogy külföldiek vagyunk és féltek, hogy úgysem tudunk kínaiul, vagy csak szimplán szemetek voltak, mindenesetre kellett egy kicsit várni, mire végre valaki megállt. Végül eljutottunk a hotelbe és minden rendben ment. Aznap este elmentünk a Tiananmen térre, ami busszal kb. 5 percre volt a hoteltől. Utána kerestünk egy éttermet, és mit ad isten’ pont a Wangfujing-ra kerültünk, ami főleg a különleges ételei miatt híres. Különleges ételek alatt értem a hatalmas pókokat, skorpiókat, selyemlárvákat, mindenféle tengeri lényt, és a belsőségek minden fajtáját. Ínycsiklandóan hangzik, mi? Na jó, kevésbé bevállalósoknak azért van tészta, sült banán és más (normális) emberi fogyasztásra alkalmas étel. Ezen az utcán találtunk egy jó kis éttermet, amit a sanghaji „szokásos étterem” után elneveztünk „pekingi szokásos étteremnek”. Többször is mentünk oda és sosem csalódtunk.

Van itt minden, mi szem-szájnak ingere...

Kicsit fagyos volt a hangulat... 

Csak erős idegzetűeknek 

Kiszkígyó 

Ez már csak burzsujoknak: a kiránypók darabja 80 yuan 

A tenger gyümölcsei 

Ez már inkább fogunkra való volt 

selyemhernyó gubója (P: az a balos! a jobbost inkább ne firtassuk...) 

A második nap reggelén nagy döbbenetemre leszakadt az ég, vagyis hatalmas hó esett. Mivel a programunk többé-kevésbé meg volt szervezve, ezért nem nagyon volt választási lehetőség, elmentünk a Nyári Palotához. A nagy hó és a mindenki által jól ismert szmog miatt csoda, hogy az orrunkig elláttunk, viszont a nagy hideg és a köd miatt sajnos a palotát már nem tudtuk bevenni. Helyette fakutyáztunk egyet a tó jegén, majd miután jól kifáradtunk, elindultunk megkeresni a metrót és egyben egy éttermet is, hogy megebédeljünk. Jó kínai szokáshoz híven, amikor megkérdeztem egy őrt, hogy merre van a metró megálló, ő hevesen elkezdett mutogatni az egyik irányba és mondta, hogy „arra”. Tapasztalt Kína-járók tudják, hogy az „arra” iránymutatás sosem jelent jót, és mivel a közelben semmilyen tábla nem mutatta, hogy merre van a metró, az átkozott lehúzós taxisok meg nem voltak hajlandóak elvinni minket odáig, ezért kénytelenek voltunk sétálni. Peking nagy gyengesége, hogy az ember sétálhat fél órát is úgy, hogy még csak emberrel sem találkozik, nem hogy étteremmel… Nagyjából fél órát sétálhattunk, mire civilizáció nyomára bukkantunk emberek és boltok képében, addigra jól átfagyva és fáradtan. Ezek után aznap már nem volt sok kedvünk meglátogatni több látványosságot, csak vacsorára mozdultunk ki legközelebb a pekingi szokásos étterembe.

Reggel ez várt a hotelszoba ablakából 

A Nyári Palota bejáratánál 

Fakutyázunk 

Anya nagyon örül, hogy fakutyázhat 

Harmadnapra elkezdett olvadni a hó, ami már csak azért is volt jó hír, mert aznap mentünk a Nagy Fal túrára. Már korábban lefoglaltuk ezt az utat az interneten, ami azt kell mondjam nagyon megérte az árát: 20 dollárért elvittek minket kisbusszal a Nagy Falhoz, utána elmentünk egy jade manufaktúrába, adtak ebédet, ezután meglátogattuk a Ming sírokat, végül egy tea házba vittek, ahol volt tea kóstoló és egy kisebb vagyonért vehettünk teát is. A látványosságokról dióhéjban írok.

Nagy Fal: sokkal durvább élőben, mint a képeken. Rengeteg lépcső van, teljesen egyenletlenek, ráadásul rengeteg az ember. Jó, azon igazából nem kell csodálkozni, hogy sok az ember, viszont a lépcsők tényleg durvák. Volt olyan, hogy míg az egyik lépcsőfok 20 centis volt, a következő már legalább 40. Kemény volt megmászni, de megérte, hiszen a látvány tényleg csodálatos volt. Annyira büszkék voltunk magunkra, hogy (részben) megmásztuk, hogy csináltattunk magunknak névvel és dátummal ellátott „Megmásztam a Nagy Falat” feliratú kulcstartót. Sajnos a nagy mászásban annyira kimelegedtem, hogy végül jól meg is fáztam, mert amúgy iszonyúan hideg volt.

Itt még felfele vezetett az út 

Ekkorra már nagyon elegem volt a lépcsőzésből... 

Fentről nézve sokkal durvább a megtett távolság 

Ming sírok: szép volt és szerencsére nem volt túl sok ember sem. Az az érdekessége, hogy ahol el vannak temetve a császárok, azok a sírok fel sincsenek tárva, mert a kínaiak túlságosan babonások, és ezért senki sem tudja, hogy mit rejtenek a sírok igazából.

Jade manufaktúra és Tea ház: a turista járatok elengedhetetlen velejárói, viszont ízlésesen tálalva. Nem olyan, mint azok az egynapos kirándulások, ahol ingyen ebéd jár, meg még ki tudja mi, és a nyugdíjasokra rásóznak mindenféle vackot többszázezerért. Itt is vannak többszázezres cuccok, de cserébe megnézhettük, hogy hogyan munkálják meg a jade követ, hogy hogyan lehet megállapítani, hogy milyen az eredeti és milyen a kamu jade, és még ráadásul ebédet is kaptunk. A Tea házban is megkóstolhattunk egy csomó fajta teát, megmutatták, hogy hogyan kell tartani a kóstoló csészét, és hogy a különböző teákat hogyan kell kóstolni (pl. van, amit szürcsölni kell, van, amit öblögetni a szánkban), aztán a végén, horror áron akartak eladni mindenféle, egyébként nagyon jó teát. Az a vicc, hogy hiába volt ez is egy állam által pénzelt teaház, az alkudozásnak még itt is volt helye. A kiscsaj, aki tartotta nekünk a teaszertartásról az előadást és aztán próbálta ránk tukmálni a teákat, nagyon nagylelkűen 600 yuan helyett 300-ért is odaadta nekünk a pu’er teát, de csak azért, mert mi voltunk az utolsó csoportja, és látta Anyán, hogy mennyire szeretne, és én legyek olyan jó gyerek és vegyem már meg neki. Meggyőző volt, vettünk két dobozzal is egyből. Persze ő is a lelkünkre kötögette, hogy a csoport többi tagjának el ne mondjuk, hogy ilyen jutányos áron jutottunk a cucchoz.

Így készül a szerencse jade gömb 

Szerencse gömb: egy jade tömbből kifaragva, 4 golyó egymásban 

Ha világítana, talán el is vittük volna néhány ezer jüanért 

Peking és Shanghai egyéb látványosságokról a következő bejegyzésben írok, egyelőre azt hiszem elég ennyi beszámoló is. :)