Az otthoni időjárási viszonyokra reflektálva gondoltam
megnyugtatok mindenkit, hogy habár nálunk sincs 30fok és szakadatlan napsütés,
azért valamivel jobb a helyzet itt. Mondjuk minden második nap esik az eső, és
a hőmérséklet is 10-19fok között ingadozik, de legalább nem esik a hó. Talán
éppen két hete viszont volt 30 fok is, amit el tudnék azért viselni most már
mindig, de sajnos erről szó sincs.
Nagy sajnálatomra a hőmérséklet ingadozás áldozata lettem:
csúnyán megfáztam. Igazából a hétvégén kezdődött minden, amikor is „önkénteskedtem”
és magyar népviseletben népszerűsítettem a Szegedi Tudomány Egyetemet egy
oktatási kiállításon. A gond az volt, hogy a ruha egy kicsit csalóka volt:
habár nem volt meleg bent az épületben sem, a sok réteg azt az érzetet
keltette, hogy nincs is hideg, szóval egész nap így voltam nagy szoknyában és
rövid ujjú blúzban. Ennek aztán az eredménye 2,5 nap szenvedés, de azért
iskolába és melóba járás, és 2,5 nap végelgyengülés otthon, ágyban maradással.
A legidegesítőbb az egészben, hogy annyira azért nem vagyok a halálomon, de
annyira viszont igen, hogy ne tudjak semmi értelmeset csinálni, csak főleg
feküdni. A fülem folyton be van dugulva, az orromat fújom megállás nélkül és
semmit nem érzek az ízekből. Ennek leginkább az a hátulütője, hogy szegény
Patrik próbálná ki az újonnan kapott finomabbnál-finomabb csokikat (amit ezúton
is NAGYON NAGYON KÖSZÖNÜNK MINDENKINEK, AKI HOZZÁJÁRULT AZ ADOMÁNYOKHOZ), én
viszont mivel nem érzem az ízeket, ezért pocséklásnak tartok. De azért néha
haloványan érzek valamit, például a tegnapi konyakos Lindt csokiból a konyakot
mindenképp. Na, de a betegségről elég ennyit.
Más: az a nem túl kellemes érzés támadt bennem, hogy az idő
úgy telik a szünet óta, mintha a napok kb. percek lennének. Szünet óta ugye már
majdnem egy hónap telt el, és olyan érzésem van, mintha nem történt volna
semmi, pedig igen, csak én fogom fel lassabban a dolgokat. Vegyük például a
sulit. Hetente 3 új leckét veszünk, ami minimum 30 új szót jelent leckénként,
nem is beszélve a nyelvtanról, ami még inkább megbonyolítja a dolgokat. Az
oktatással vannak problémák, de ebbe nem nagyon akarok belemenni, legyen annyi
elég, hogy az osztály egyik fele eléggé le van maradva a másikhoz képest, hála
a remek kínai szervezőkészségnek. Én sajnos a lemaradottak táborába tartozom,
és elég keményen kell most tanulnom ahhoz, hogy ne legyen akkora rés köztem és
a jobbik csoport között.
A másik intő jel az idő gyors múlására pedig az, hogy már
elkezdtük Patrikkal szervezni a nyaralást. Repjegy és szállás lefoglalva, most
már csak ott kellene lennünk. A választásunk végül a Fülöp-szigetekre,
Boracayra esett, egyrészt, mert a repjegyet olcsóbban ki tudtam hozni, mint
Thaiföldre, másrészt pedig talán egy hajszálnyival kevésbé felkapottabb hely,
mint Phuket. Az árak nagyjából megegyeznek, a kaja és a szállás nagyon olcsó,
az időjárás pedig mindig tökéletes. Az azúrkék tenger és fehér homok pedig már
tényleg igazi extra, mindig is ilyen helyre vágytam, amióta csak az eszemet
tudom. Remélem nem lesz semmi galiba, mire odajutunk.
A jövőbeli terveink lassan, de biztosan körvonalazódnak.
Vagyis Patriknak inkább, mint nekem. Én néha nagyon elveszettnek érzem magam,
ha álláshirdetéseket nézegetek, tekintve, hogy pályakezdő vagyok, a jobb
munkákhoz közöm sincs. Persze vannak egyéb alternatívák, B tervként az angol
tanítás, amit tényleg csak legvégsőbb esetben vállalnék be, vagy a fizetett
gyakornokoskodás, ami után legalább lenne munkatapasztalatom. Vannak még más
lehetőségek is, de azok most nem lényegesek jelen pillanatban. Elrettentve vagy
sem az olvasókat, egy azonban biztos: mindenképpen itt szeretnénk maradni
Patrikkal. Persze nem örökre, de ahogy Patrik is kicsit indulatosabban
kifejtette az előző bejegyzésében, nem nagyon látunk arra esélyt, hogy otthon
ugyanannyi eséllyel kezdhessük meg életünket, mint itt. Pedig otthon talán még
lenne is segítség. Itt viszont főleg a saját tudásunkból és erőnkből viszonylag
hamar fel tudnánk állítani egy olyan egzisztenciát, amire mindketten vágyunk.
Aztán ha az már megvan, akkor megyünk haza kb. amikor akarunk, legalábbis nem a
repülőjegy ára lesz a visszatartó erő.
Nahát, majdnem el is felejtettem, ismét esélyt adtam a kínai
fodrászoknak hajfestés terén… Nem kellett volna, de most már egy életre megtanultam.
Szóval gondoltam itt az ideje és újra barnára festetni a hajam, ezért a múltkor
jól bevált fodrászhoz bementem és mondtam, hogy mit akarok. Szerintem itt nem
divat az időpontkérés, mert bár teltház volt, mondták, hogy üljek le és
mindjárt jön egy fodrász. Jött is, én meg kiválasztottam a hajszínt, minden jól
ment, egészen addig, amíg oda nem hozta az árlistát. Mondta, hogy ez a festés
680yuanbe (kb.25ezer Ft) fog kerülni. Gondoltam magamban, hogy ez megőrült, én
ennyit biztos nem adok ki, úgy hogy megköszöntem és mondtam, hogy ha ennyi,
akkor én inkább hazamegyek. Erre mondta, hogy várjak egy kicsit, megkérdezi a
főnököt, hogy lehet-e kicsit olcsóbb. Lehetett, 580 lett az új ár. Mondtam,
hogy ez még mindig sok, nekem nincs ennyi pénzem. Aztán a végén a főnök
licitált már és végül 200yuanben maradtunk vágással együtt. Habár ez sem
annyira olcsó, úgy éreztem jó üzletet csináltam. Ha a végeredményt nézzük
biztosan, ugyanis ha 680yuant kellett volna fizetnem azért, amit tettek velem,
valószínűleg egy nagy hisztin kívül nem lettek volna gazdagabbak. Mivel a srác
egyszerre festette az én hajam és foglalkozott egy másik vendéggel is, ezért
sikerült olyan sokáig a hajamon hagynia a festéket, hogy az a szép világos
barna helyett jól bevörösödött. Viszont azokon a részeken, ahol azelőtt szőke
volt a hajam, ott meg olyan barna, amilyennek az egész hajamnak lennie kéne.
Most ilyen réz vörös a fejem, mint régen a Tóninak volt középiskolás korában. Neki
jól állt ez a szín, nekem aligha. De készülök majd egy átfestésre, persze nem a
fodrásznál és nem egy vagyonért… Mondjuk azért kibírható a szín, de azért nem
vagyok oda, na!
Erről jut eszembe, szintén NAGYON KÖSZÖNÖM A SZÁRAZ SAMPONT
DÓRINAK, PATRIK ANYUKÁJÁNAK! J
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése