Pár kép Lilla fényképezőjéről

Repülős kaja 1

Repülős kaja 2

A finn mackósajt, (turcsiorrú) Trixi

Leszállás előtt nem sokkal, folyó + tenger, illetve rizsföldek

Az első napi brutál csípős kaja. Akkor még nem tudtam, hogy ilyen hülye fejet vágok egy kóstolás után, meg azt sem tudtam, hogy a slozin is ilyen fejem lesz...

Lilla első kajája, ez sem kevésbé csípős

Úri kaja itteni léptékben drágán, ebből az étteremből tudtunk először felmenni a netre.

SWFC és Jin Mao

Park Hotel, tervezte Hudec László

"Cirip"

Balra az előtérben: Oriental Pearl

Van itt minden!

NYEREMÉNYJÁTÉK!!!

Lefényképeztük mindkettőnk sulijánál a Mao szobrokat (amik amúgy elengedhetetlen kellékei egy kínai egyetem campusának - ahogy már korábban is írtuk).

Feladat: megtalálni a két szobor közti 10 különbséget!

Az első helyes megfejtő nyereménye: egy csodálatos, limitált szériás, Mao Ce-tung mellszobor alakú, aranyozott üveges parfüm! (később képet is fogunk közölni róla).

Továbbá hozzászólásban szavazni is lehet, hogy kinek melyik tetszik jobban! ;)

Gyors helyzetjelentés

Figyelmeztetés: aki nem vette még észre az előző két posztot (szintén most lettek feltöltve), azokkal kezdjen!!!

Szóval: nekem (P) most van a regisztrációs nap, és sikerült elintézni pár dolgot.

Pénz: a sulitól elkértem az első 1700 yuant, bár furán néztek, hogy miért nincs pénzem, mikor valahol le volt írva, hogy ennyit meg annyit hozzak magammal, blablabla… A lényeg, hogy adtak kp-t!

Bank: lett accountom az ABC-nél (Agricultural Bank of China), rögtön adtak hozzá kártyát is, a PIN meg 6 számjegyű, néztem is h wtf :D

Telefon: kaptunk SIM-et, valamennyi ingyen sms és lebeszélhetőség is van benne, valamint 50 mega mobilnet. Ez most két napig érvényes, de elintéztem, hogy utána havi 130 mega legyen, mert csak plusz 8 yuanba fáj.

Net: a koliszobámban sikerült netet intézni, egyelőre 30 napig érvényes feltöltést vettem rá, a sebessége 4 Mbit.

Fontos: ha el akartok minket érni, akkor mailt írjatok, mert vissza fogunk menni Lilla kolijába, ahol nincs még net (mivel ott nem tudják, hogy nem vagyok odavalósi, meg alapból sem foglalkoznak vele, viszont az én kolimban sajna nem lehetett elintézni, hogy Lilla itt aludhasson), tehát ilyenformán iPhone és mobilnet marad egyelőre, amiről viszont a blog és a facebook nem elérhető!

Még valami: a kínai telefonszámom +86 188-1825-0693. Nem tudom, elértek-e rajta, elvileg én 3 hónapig nem hívhatok róla külföldi számokat (újabb okos kínai korlátozás…), de próbálkozni lehet. Estefelé pedig szerintem megpróbáljuk mobilnetről a skype-ot, ha valaki akar kommunikálni, az legyen fent 10 és éjfél között (otthon délután 4-6). Nem garantálunk semmit, de remélhetőleg működni fog a net, meg ha Lillának még nem lesz szobatársa, akkor továbbra is csövelhetek ott. Ja, meg videotelefonálásban se reménykedjen egyelőre senki, ez az 50 mega amit még augusztusban használhatok, csak az irkálásra elég. Skype név: patrikgepallat (nemröhögni, azért választottam ezt, mert minden foglalt volt amit beírtam! :D )

Ezmegaz

2012. 08. 28.

Beváltva az előző napi bejegyzésünk fenyegetését, a mai napon elmentünk a magyar főkonzulátusra. Természetesen ez sem ment ám olyan zökkenőmentesen, habár ez inkább a saját hibánkból adódóan. Kitaláltuk ugyanis, hogy már reggel felkelünk időben, megreggelizünk, majd el is indulunk a belvárosba. Már az útvonalat is lecsekkoltuk a térképen, hogy annyival gyorsabban el tudjunk indulni. Aztán reggel megszólalt az ébresztő. Patrik nem emlékszik rá, hogy mikor nyomta ki, én meg egyenesen nem is hallottam. Ennek több oka is lehet: reggel már olyan fél6-6 körül olyannyira beindul az élet, hogy szabályosan hangzavar van az utcán. Ez a zaj magába foglalja a közlekedési hangokat, az üvöltöző embereket, a kolompokat, na meg a kedvencemet: a valamilyen vonós hangszeren tanuló kezdő idiótát, aki csak a ’Hull a pelyhes’-t és valamilyen ismeretlen dalt képes eljátszani, de azokat is csak hamisan és folytonos megszakításokkal. Ezt kb. 2-3 óráig csinálja reggel, aztán eltűnik az éterben.

A lényeg, hogy nem ébredtünk fel. Patrik egyébként is rossz alvó és órákig nem tudott aludni, aztán mikor sikerült, akkor meg annyira, hogy nem hallotta az ébresztőt. Én meg szimplán süket vagyok. Mondjuk egyikünknek sem volt túl jó estéje, ugyanis egy szúnyog-invázió áldozatai lettünk. Érdekes, azelőtt nem is találkoztam egyel sem az előző éjszakákon, most meg többel is (sőt épp az írás pillanatában csaptam le még egyet). Szóval vakaróztunk meg anyáztunk sokat, ahogyan ez lenni szokott.

Aztán sikerült végül olyan sokáig aludnunk, hogy egyszer csak fél11 lett. Utána még egy picit lustiztunk és máris fél12 lett. Mivel úgy voltunk vele, hogy most nem lenne érdemes elindulni, mert délben biztosan ebédelnek, ezért a biztonság kedvéért beállítottuk az ébresztőt fél1-re. Nagy nehezen fel is keltünk, elkészültünk, vettünk két adag csirkefalatokat és már vettük is az irányt a metró felé. A People’s Square-nél szálltunk le, mert úgy tűnt ahhoz elég közel van, és szerencsére tényleg hamar meg is találtuk az épületet. Egy hatalmas nagy épületben van egyébként a konzulátus, már nem emlékszem, hogy hány emeletes, de biztos, hogy több mint 40. Mikor a bejárathoz értünk, csöngettünk, de nem reagált senki. Vártunk pár percet, majd a másik irányból megjelent egy fehér ember, aki kiderült, hogy magyar. Mondtuk is, hogy kit keresünk és be is jutottunk. Révész Ágotát kerestük egyébként, mert a Külkeren az ő nevét említették, hogy keressük meg. Szerencsére bent is volt, bár mondta, hogy szerencsénk volt, mert amúgy időpontot kellett volna egyeztetni, de ezt nem oltásból mondta, csak hogy ez így szokott menni, mert ő sincs mindig ott bent. Aztán mondtuk, hogy igazából semmilyen módon nem értük volna el, szóval tettünk egy próbát és szerencsére bejött.

Bemutatkoztunk, elmondtuk, hogy kik vagyunk, honnan jöttünk, most melyik suliban tanulunk, meg azt is, hogy szívesen vállalnánk valami munkát itt a konzulátuson. A munkára még nem szeretnék rátérni, mivel ez nem az Ágota hatásköre, ezért ő sem tudott semmi biztosat mondani, csak annyit, hogy jövő héten megy vissza Sanghajba a főkonzul és majd vele megbeszélünk mindent. De megnyugtatott, hogy habár fizetni nem fognak tudni, munka biztosan lesz. :D

Ezután Ágotának éppen találkozója volt Várady Vikivel (sokaknak talán mond ez a név valamit, akinek nem, dióhéjban: ő is Külkeres volt még előttünk, 2. lett a China Bridge világ döntőjében, vezetett már élő műsort a kínai tv-ben, szóval elég jól vágja a kínait…). Mondta Ágota, hogy mi is menjünk velük nyugodtan, mert amúgy mi netet kerestünk és egy közeli kávézóban volt. Így összekötve a kellemeset a hasznossal, ők tudtak beszélgetni, mi meg tudtunk netezni. Sajnos mivel a laptopot nem vittük magunkkal (most először), ezért nem tudtuk közzétenni az új bejegyzést, viszont tudtunk írni emailt, elolvastuk a kommenteket, amiket köszönünk szépen, és én (Lilla) tudtam skypeolni Anyával is, ami gondolom neki azért megnyugtató volt a folyamatos csend után.

Miután végeztünk a forró csokival meg narancs shake-kel, elköszöntek a többiek, mi meg még picit kockultunk, de aztán újra útra keltünk. Ha már megint a belvárosban vagyunk, gondoltuk szétnézünk. Tele volt boltokkal, mindenféle márkával, amikről még nem is hallottunk, no meg persze rengeteg külföldi is volt, így legalább csak feleannyian bámultak meg, de ami azt illeti nagyon bejött nekünk ez a rész is. Sokkal élettel telibb volt, tisztább, meg minden. Voltunk a folyóparton is, ahol az előző posztban említett ikonikus épületeket láthattuk teljes egészében a túloldalról. Csináltunk pár fotót, természetesen közzé lesznek téve ezek is.

Miután jól kisétáltuk magunkat, hazajöttünk. Nagy szerencsémre van Family Mart (Tajvanon itt vettem szinte mindig a kaját), úgyhogy volt egy-két ismerős mikrós étel, amit vacsira ehettünk. Tudom, borzasztó, hogy ilyen szeméttel tömjük magunkat, de amíg nem tudunk rendesen kínaiul, addig tényleg lutri, hogy mit is rendelünk ki magunknak egy rendes kínai kifőzdében. Azért nem volt olyan vészes kaja, be is faltuk. Viszont a jó kis napot mégis elrontotta valami: mikor beléptem a szobába, már egy kis papír fecni várt az ajtónál, amin az állt, hogy fizessem ki az 1500 yuanos kauciót. Szóval holnap reggel vár egy jó kis magyarázkodás, hogy miért nem fizettem ki még mindig, és hogy nem kell aggódniuk, mert addig nem fogom szétverni a berendezést és nem is lépek le még egy évig. Nem értem, hogy miért ennyire türelmetlenek, hiszen látták a papíromat, hogy ingyen lakom itt, hogy egy évre jöttem, és még az útlevelemről is van fénymásolatuk, szóval csak úgy le sem tudnék lépni. Persze tudom, hogy nem is kell ezzel foglalkoznom, egyszerűen csak idegesítő, hogy hiába kérek segítséget az international officeban, ott nem mondanak semmi bíztatót, közben itt meg követelőznek nekem is, meg ugye Patriknál is.

Mindegy, ez már a holnap szele lesz, ha lesz valami para úgyis le fogom írni. Addig is bízom a legjobbakban.

L

P:

Láttam 2 Ferrarit, meg voltunk az Apple Store-ban is! A fontos dolgok, ugye… :D

Az meg jellemző, hogy épp most az egyszer nem volt nálunk laptop, mikor lett volna lehetőségünk kb korlátlan netezésre. Itt jöhet az, hogy „dehát a telefon ott volt, akkor mi a probléma?”. Hát az, hogy a már említett idióta korlátozások miatt csomó dolgot nem lehet telefonról elérni, mert telefonra nincs az a program, ami gépen ki tudja játszani a kínai szervereket. A telefonnal sem működik túl egyszerűen a net, amit amúgy mindenhol ingyenesnek írnak, de gyakorlatilag tuti mindig be kell jelentkezni a böngészőben, vagy pl ebben a kávézóban az embernek a kínai telefonszámát kellett volna beírni, meg ilyen hülyeségek vannak… komolyan, mintha a kőkorszakban élnének ilyen szempontból, mikor otthon már a lepukkant kis kocsmákban is van free wifi! Pedig kétlem, hogy ekkora luxus lenne a netkapcsolat… A lényeg, hogy azért be tudtunk jelentkezni, hogy élünk.

2012.08.29.

Végre sikerült jól aludnunk, így végre a kelés is ment! Lilla leugrott a recepcióra, lebeszélni ezt a kaució-ügyet, egyelőre úgy néz ki, hogy igazából semmi jelentősége annak, hogy fizet-e, csak amíg nem teszi, addig majd kapja a kis cetliket az ajtó alatt…

Ma egyetlen fix programunk az volt, hogy elmenjünk a Carrefour-ba (helyi szupermarket). Annak a metrónak a vonalán van, ami Lilla sulijánál is megy. Na de nehogy azt higgyétek, hogy közel van, szerintem olyan 35 percet tuti ültünk a metrón. Lilla elfelejtette, hogy kellene hoznia egy kardigánt a hideg miatt, szóval számára nem volt ez egy kéjutazás, de azért próbáltam melegen tartani, amennyire tudtam. A metróból kiszállva fogalmunk sem volt, merre menjünk, de egy kis kitérő után megtaláltuk a boltot. Elég nagy és elég rendezetlen belül (jellemző…), ráadásul amiatt, hogy csak egy banán volt a reggeli, kicsit rosszul is voltam. A fizetésnél gondolkodtunk, hogy fizessünk-e kártyával, de arra jutottunk, hogy a készpénzünk még pont elég lesz holnapig, szóval a kártyához nem nyúltunk. Ezután beültünk a Mekibe, ketten megkajáltunk 33,5 yuanért (sokkal barátibb, mint otthon), wifit viszont itt sem tudtunk használni sajna. Amúgy itt is megvan a kínai csoda-wifi, fejenként fél órát lehet csak használni, és azt is csak akkor, ha az embernek van kínai telefonszáma és bejelentkezik vele. Komolyan, próbálom magam nyugtatgatni, de egyszerűen nem tudok nem kiakadni azon, hogy mekkora hülyék találhatták ki ezt a rendszert, ahol ha az embernek nincs kínai sim kártyája meg saját net előfizetése, akkor el van vágva a külvilágtól…

Ezeken kívül más lényeges dolog nem történt ma, maximum annyi, hogy kiderült, jobb lett volna kártyával fizetni, mert eléggé kifutunk a készpénzből. Konkrétan annyi van, hogy be kellett osztani, hogy tudjunk venni vacsit meg reggelit is, és jelenleg (vacsi után) 10 yuanunk maradt, plusz a buszra való pénz holnapra. Ja igen, mert holnap megyünk az én sulimhoz, mert most lesz a regisztráció, és remélhetőleg sikerül kínai simet meg netet intéznem, valamint pénz is kellene. Erre három lehetőséget látunk.

1.      Megkapom rögtön az ösztöndíjat (elvileg kezdésnek nem is csak egyhavi pénzt kellene, hogy adjanak, hanem dupla összeget – mondjuk ezt 0. havi pénznek, ilyen kezdő segítség…)

2.      Hétfőn kérdezték a sulim international office-ában, hogy van-e készpénzünk, stb. Úgy tűnt, hogy ha nem lett volna, akkor adnak. Szóval ha nem kapok ösztöndíjat, akkor (bármennyire is utálnám a helyzetet), lehet megkérem őket, hogy segítsenek ki egy kis pénzzel, ahogy múltkor is akarták.

3.      Legrosszabb esetben veszünk le valamelyikünk dolláros számlájáról pénzt, de mivel ezt nagyon nem szeretnénk, így még a tarhálás is előbbre került a listán…

Csak sikerüljön elintézni ezeket a dolgokat, akkor kapjátok majd ezerrel a blogposztokat, amiket napok óta szorgosan irkálunk! ;)

P

További nehézségek, de talán feltűnt a fény az alagút végén!

Vasárnap sikerült végre egy kis internethez jutnunk! Ezt gondolom észrevettétek, mert egyből közzé is tettük a legújabb blog bejegyzésünket. Persze ez sem ment túl könnyen, mert ugyebár az itteni net egy kissé le van korlátozva, és emiatt a google-t sem engedte megnyitni, nem hogy a blogspotot…

Mivel az én (Lilla) gépemet vittük, ami ugye az utazás előtti napon még szervizben volt és nem telepítettük rá a Freegate nevű programot (amivel ki lehet játszani a korlátozásokat), ezért Patrik előbb egy winrart letöltött, aztán az email fiókjából a Freegatet és ’máris’ hasított a net, a Facebookot leszámítva.

Gyorsan megnéztük az emailjeinket és jelentkeztünk a szülőknél is, de nem nagyon akartunk tovább vacakolni, mert amúgy egy étteremben voltunk a belvárosban, de nem egy ilyen kis lepukkant puttóban, szóval nem éltünk vissza a lehetőséggel úgy, hogy órákig ott dekkolunk. Amúgy sem az volt az elsődleges célunk, hogy internetet keressünk, hanem hogy megnézzük azt az igazi metropoliszt, ami mindenkinek eszébe jut, ha Sanghajra gondol.

Láttuk a Shanghai World Financial Center-t (a.k.a. „Sörnyitó”), mellette a Jin Mao Tower-t, az Oriental Pearl-t, szóval a fontosabb épületeket, amik egy helyen vannak, meg voltunk egy olyan bevásárló központban, ahol csak luxus márkákat árulnak. Pont azon gondolkodtam, hogy Magyarországon az ilyen márkákat egy helyen maximum az Andrássyn találhatjuk meg, de még ott sem az összeset, itt meg egy sokemeletes épületet szentelnek csak erre. Jó nyilván nem összehasonlítható a két város, de azért elég sokat elmond arról, hogy az emberek egy része milyen pénzes lehet, ha ilyesmire van igény.

Ezen kívül találtunk egy kis parkot is, ahol megpihentünk, meg nézelődtünk, igazából körülöttünk csak felhőkarcolók sorakoztak, úgy hogy ha úgy vesszük gyönyörködtünk a tájban.

Arról még nem is ejtettem szót, hogy hogyan jutottunk el ide. Sanghaj egy kicsit jobban áll a metró kiépítéssel, mint mi… 14 metró vonala van, ha jól emlékszem (sajna most nem tudom hirtelen lecsekkolni a neten), tehát tényleg bárhova eljuthat az ember. Azt nem mondanám, hogy nagyon gyorsan megtehető bármilyen táv, és nem a metró gyorsasága miatt. A jegyeknek változó az áruk, attól függ, hogy milyen messzire szeretne eljutni az ember. Szinte minden, vagy minden második megállónál át lehet szállni egy másik vonalon közlekedőre. Nekünk is volt egy átszállónk, és mivel egy olyan helyen kellett váltanunk, ami elég forgalmas megállónak bizonyult, ezért kicsit idegesek lettünk. Egyrészt azért, mert sokat kellett sétálni egyik megállótól a másikig, habár ezzel nem is lett volna semmi gond, ha nincs az az iszonyú tömeg. Lökdösődtek, a sarkunkra léptek, tolakodtak, szóval nem voltunk lenyűgözve az udvariasságuktól.

Maga a metró elég jó volt, tiszta és modern, könnyen ki lehetett igazodni azon, hogy épp hol van az ember, mondjuk ez a része nagyon tetszett, és tök jó lenne, ha otthon is ilyen lenne. Ilyen kicsi monitoron játszottak le rövidfilmeket a helyes magatartásról, pl. hogy ne lökdösődjenek és várják meg, míg mindenki leszáll, meg arról, hogy a zsebtolvajok hogyan lopnak. Néha olyan érzésem volt, mintha retardáltak utaznának csak ezeken a járműveken, mert minden megálló előtt hosszasan figyelmeztette egy hang az embereket, hogy időben álljanak fel és készüljenek a leszálláshoz. Ami viszont egy újabb hátrány, hogy kb. 18 fok lehetett a metró kocsikban, ami a kinti időhöz képest annyira hideg volt, hogy én rendesen libabőröztem tőle. Nem tudom, hogy ez amúgy kinek jó, mert szerintem ennél egyszerűbben ki se lehetne váltani egy megfázást, hogy a párás 30 fokból beküldik az embert a száraz 18 fokba. Persze azért túléltük, de jobb lett volna erre felkészülni.

A mai nap (hétfő) reményteljesnek indult, hiszen a nemzetközi diákokkal foglalkozó irodák nyitva voltak. Először az én sulimba mentünk, ha már közelebb van, és azt gondoltuk most végre megoldódik az internet kérdés, esetleg a telefon is, és talán még pénzt is adnak. Tévedtünk.

Miután elmondtam, hogy ki vagyok és miért jöttem, és hogy milyen problémáim vannak, hát nem éppen olyan választ kaptam, mint amire számítottam. Mivel a regisztrációs időpont szeptember 3-4. ezért közölték, hogy jöjjek vissza akkor és majd a képzéssel kapcsolatban akkor adnak infót. A telefonnal és internettel kapcsolatban elküldtek egy kis épületbe, ami a campus területén van, hogy majd ott megcsinálják nekem. A pénzt meg talán szeptember végén odaadják…

A pénzes dolognak egyáltalán nem örültem, mert bár van a deviza kártyámon, de nem úgy terveztem, hogy ahhoz emiatt nyúlok hozzá. Elmentünk viszont abba a bizonyos kis épületbe, ami tele volt emberekkel, akik elvileg ott dolgoztak, de mégsem volt (természetesen) senki, aki tudna angolul. Aztán egy nem ott dolgozó csaj megpróbált fordítani nekünk, és kiderült, hogy szeptember elsejéig nem csinálnak semmit, majd menjek vissza oda akkor. A telefont is itt kell intézni, persze azt sem most… Na itt már elöntött az ideg, és már tényleg a bőgés kerülgetett. Egyszerűen nem tudom elhinni, hogy itt semmit sem lehet elintézni, hogy senkiben nincs segítő szándék, akinek ez lenne a munkája, és ha nem tudnék egy szót sem kínaiul, akkor éhen is dögölhetnék. Patrik próbált kicsit nyugtatgatni. Ami azt illeti, tényleg nagy mázli, hogy itt vagyunk egymásnak. Tuti becsavarodnánk, ha egyedül kéne mindezt végigcsinálni.

A sikertelen próbálkozás után elmentünk az ő sulijához is, hátha ott jobb hírek fogadnak minket. Tényleg iszonyúan nagy annak a sulinak a campusa, sikerült jól el is tévednünk. Addigra már éhesek is voltunk, mert reggelire csak egy kis szőlőt ettünk. Így a nagy párás melegben gyalogoltunk kb. 15 percet, mire sikerült a koleszt megkeresnünk. Mikor bementünk, hogy Patriknak néhány ruhát elhozzunk, akkor egy marcona nő volt épp a portán, és nem akart beengedni minket. Mondtuk, hogy már van kulcsunk és csak egy percre ugornánk be, de csak nem engedett. Persze ő sem beszélt egy szót sem angolul. Nagy nehezen kinyögte, hogy „money”, vagyis pénz kellett neki, a kaució, amit már mondtunk egyszer, hogy majd kifizetjük. Erre elkérte Patriktól az útlevelét, hogy lefénymásolja. Annyira hülye volt, hogy elkezdte laponként fénymásolni, így az elejét meg a Lánchidas lapot, meg mindent. Patrik már őrjöngött. Nem tudta, hogy sírjon vagy szétverje a berendezést. Próbáltam nyugtatgatni, ahogy ő engem az én sulimnál, és szerencsére az az idióta beengedett minket egyszer csak. Néhány ruhát összeszedtünk és eldöntöttük, hogy a készpénzünkből kifizetjük az 500 yuanes kauciót, hogy ne kelljen minden alkalommal ugyanezt eljátszani.

Ezután mentünk az irodába. Hihetetlen, de itt voltak angolul beszélő emberek, akik még tudtak mondani néhány megnyugtató dolgot. Habár ők is csak a regisztrációs napokon foglalkoznak az új emberekkel, de akkor mindent elintéznek (pénz, telefon, internet). A jó hír az, hogy ez most csütörtökön lesz, tehát nem is olyan soká, mint nekem. Ez azért feldobott minket, olyan érzés, mintha már látnánk az alagút végét.

Ezután elindultunk vissza, de olyan éhesek voltunk már, hogy muszáj volt keresni valami biztosan ehetőt. Így betértünk a helyi hamburgerezőbe, ahol sima rántott csirkés hambit ettünk, és ami azt illeti, elég jól esett. Igazából most még nem nagyon merünk az útszéli kifőzdéknél venni kaját, meg amúgy sem tudnánk elmondani vagy megkérdezni, hogy mit akarunk enni. De legalább most van egy biztos pont az életünkben a kaját illetően.

Úgy döntöttünk, hogy ma elmegyünk a magyar követségre, de kicsit elfáradtunk és gondoltuk előtte lepihenünk. Sikerült úgy elaludnunk, hogy délután 6-kor ébredtünk fel, tehát világos volt, hogy ma már oda nem megyünk. Tehát ez lesz a holnapi úti célunk, és ha minden jól megy, ezt a bejegyzést holnap már ti is olvashatjátok.

Akik esetleg aggódnának értünk, üzenem, hogy nem kell! Patrikkal tartjuk egymásban a lelket és így sokkal könnyebb kibírni az elszeparáltságot. :)

P:

Lilla királyul leírta a történéseket, nincs különösebb hozzáfűznivalóm. Talán most én is inkább kicsit elvontabb gondolatokról írok, mint az előző posztban Lilla.

Legelső dolog, hogy ez az egész nagyon fura (meglepő, ugye?!). Mármint nem úgy fura, mint mikor az ember egy ismeretlen városban van, mondjuk Magyarországon belül, hanem úgy fura, hogy teljesen valószerűtlennek tűnik itt minden. Komolyan, mintha egy álom lenne az egész… Néha nem igazán tudom eldönteni, hogy ez egy jó álom vagy egy rémálom, de azért nem olyan nagyon tragikus a helyzet, csak nehéz itt az elején. Lehetett rá számítani, meg tényleg, sokat számít, hogy nem egyedül vagyunk. Lilla egy rosszabb pillanatában azt mondta, hogy elszartuk az egészet, később kellett volna jönni, stb… Szerintem semmivel sem lett volna jobb, az első napok mindenképp nehezek lettek volna, főleg így, hogy még sem a pénzügyeink, sem a külvilággal való kommunikációnk nem rendeződött. Az egyetlen lényegi különbség a szállás elfoglalásában lehetett volna, mert az international office-ok hétfőn már nyitva vannak, ellentétben a szombattal. Azért az éremnek van másik oldala is: kénytelenek vagyunk intézkedni már az elejétől, ha kell kézzel-lábbal mutogatni, kevés kínai tudásunk az angollal megtámogatva latba vetni és megoldani a dolgokat. A rohadt életbe, ha ez nem erősít meg minket, akkor semmi sem!

Vannak rossz pillanatai mindkettőnknek, például ma is volt két kiborulásközeli állapot (1:1 arányban, ahogy Lilla már leírta), de azért kezdenek alakulni a dolgok, és ez a lényeg. Reményeink szerint holnap a magyar főkonzulátuson megtudhatunk pár hasznos infót, utána pedig elvileg csak néhány nap, és tudunk kommunikálni egymással + a külvilággal.

Lilla írta, hogy megnéztük az „igazi metropoliszt”, ami az embereknek elsőre eszébe jut. Na igen, ezt vegyétek komolyan. Az a központi, új, pénzes környék, meg az a környék ahol mi élünk, kb két külön világ. Az előbbi jobban hasonlít Európára rendezettségében illetve hangulatában is, képzeljétek el Budapestet, csak épp felhőkarcolókkal meg ferde szemű emberkékkel! :D Az utóbbi, na az már keményebb hely. Nem Mordor, nem vagyunk életveszélyben vagy ilyesmi, de azért itt nagy a káosz. Szerintem kell még egy kis idő, hogy igazán hozzászokjunk, utána viszont semmi probléma nem lesz vele. Így 22 évesen alapból is jobban bírja az ember az ilyet, mint később, például 10 év múlva már nehezebben tudnám elképzelni magam ebben a dzsindzsában, akkor már inkább a pénzügyi negyed felé szeretnék járni… :) Egyelőre viszont csak a szám jár, épp ezért holnap meg szeretnénk próbálni finoman rákérdezni, hogy a konzulátuson lehetne-e valamit kapirgálni. Elég jó lenne!

„One more thing”: képek is jönnek majd, csak legyen már végre netünk! ;)

Augusztus 27. 23:39, poszt vége.

Minden kezdet nehéz, néha a folytatás is…

Kezdjük az elején. Péntek 11:40-kor indult a repülő Helsinkibe és az ideális időjárásnak köszönhetően jó gyorsan oda is értünk. Volt több mint 2 óránk az átszállásra, közben vettünk finn csokit, és nagy nehezen Airwaves-t is a reptéren (a finn rágó olcsóbb, de még annyit sem ér, tapasztalatból mondom). Az elindulással Helsinkiben sem volt komolyabb probléma, kb 10 percet csúsztunk valami kisebb műszaki hiba miatt, az út is viszonylag sima volt, bár a kapitány által először mondott 8 óra 50 percnél hosszabb, mert útközben egyszer turbulenciás zónába kerültünk, egyszer pedig egy nagy vihar mellett mentünk el (elég kemény volt, ahogy repkedtek a villámok alattunk a nagy sötétségben).

Szombat reggel fél 8 után pár perccel meg is érkeztünk a Shanghai Pudong reptérre, lecsekkolták a vízumunkat és mehettünk felvenni a poggyászt. Ja, majdnem elfelejtettem: sokat elmond az ázsiaiak szokásairól, hogy mikor álltunk a sorban az útlevél ellenőrzéshez, egy ázsiai öltönyös csávó akkora galambokat eregetett, hogy szerintem azok azóta is valahol Shanghai környékén riogatják a népet!

Ezután az előre tervezett MAGLEV-ride következett, be a városba. Annyit kell tudni róla, hogy ez a sokat emlegetett mágnesvasút, ami vagy 300, vagy 430 km/órával közlekedik, napszaknak megfelelően. Lehet, hogy várnunk kellett volna 20 percet, akkor már a 430-as időszak következett volna! Azért így is elég komoly ez a vonat, annyira csendes meg stabil, hogy az ember azt hiszi 30-cal megy, közben pedig csak úgy suhan el a táj, meg hátrafelé folynak az ablakon az esőcseppek. Arról nem is beszélve, hogy nem csak simán kanyarodik, hanem a nagy sebesség miatt meg van döntve az egész pálya, ha jön egy kanyar. Durva…

7 perc alatt beértünk a városba, ahol olyan felhőszakadás fogadott, amilyet ritkán láttam eddig. Vicces volt ilyen időben alkudozni a taxisokkal: 200 yuanért (egy yuan kb 35 forint) akartak elvinni, de lealkudtam 120-ra, és így talán csak a taxiórás ár dupláját fizettük oda… -.-’ (igen Zsófi, te mondtad, hogy ne így csináljuk, de ekkora esőben meg ennyi út után – ahol kb 1 órát aludtunk amúgy – valahogy nem volt kedvünk variálni). Funky volt az út is, néhol akkora volt a víz, hogy folyt be a taxiba, a közlekedés amúgy teljesen kaotikus, lámpát esőben sem használnak, megy mindenki amerre lát, folyton dudálnak, szóval nem egyszerű. A taxik nagyjából ugyanolyanok, mind Volkswagen Santana (hasonló a régebbi Jetta-hoz, majd rakunk fel képet is), illetve azóta láttunk sok Touran-t is. Volkswagenből amúgy rengeteg van, de az autók fele olyan modell, amik Európában nem is léteznek, vagy épp más néven, kicsit más kinézettel (pl otthoni Lexus IS itt Toyota akármi).

Lilla sulija volt az első célállomás, mire odaértünk elállt az eső, és találtunk (vagyis a biztonsági őr talált nekünk) egy csajt, aki egész jól tudott angolul, ő lett az „idegenvezetőnk”. El is vezetett minket egy modern, nagy épülethez, amiben az international office van, csak épp senki nem volt bent. Közben csatlakozott hozzánk egy kínai srác is, és így négyen mentünk el a legközelebbi koleszig, ahol mondták, hogy menjünk el egy másik koleszba. Egész közel van amúgy (gyalog lett volna kb 10 perc), de a kínaiak, látva mennyire kész vagyunk (végülis csak éhesek, szomjasak, fáradtak és nyűgösek voltunk), inkább fogtak egy taxit. Ez a második koli szerencsére az volt, ahol Lilla lakni fog, és miután sikerült elmagyaráznia a recepciós csajnak, hogy mivel még nem kaptunk ösztöndíjat így nincs a kezében 1500 yuan kaució, kapott is egy szobát.

Persze még itt sem lehetett nyugtunk, mert a kínai csajnak lépni kellett, a srác pedig nem ért rá sok ideig, szóval mennünk kellett az én sulimhoz is. Szóval újra taxizás, majd újra annak a tudomásul vétele, hogy senki nincs az international office-ban, sőt, az egész épületben sem amiben pl ez az iroda is van. Amúgy tök fura, hogy senki nincs az épületben, mégis nyitva hagyják, otthon ilyet nem lehetne csinálni, mert leszednék a falról a plazmatévét, az tuti… Kínai srác ezután megtudakolta, merre van a kolesz, odamentünk és szerencsére elég gördülékenyen el tudta nekem intézni, hogy kapjak szobát (és tolmácsolta, hogy miért nem tudok kifizetni 500 yuan kauciót). Nagy mákom van olyan tekintetben, hogy a szobához, amit kaptam, tartozik fürdőszoba, pedig a szobák nagy részéhez amúgy nincs abban a kollégiumban.

Nem voltunk ott sokat, összepakoltam az értékes dolgokat meg egy pár ruhát, és átjöttünk Lillához (lévén, hogy nincs szobatársa egyelőre, bár amúgy nekem sincs még), hogy itt legyünk, együtt. A visszaút előtt a kínai srác kapott egy felest és egy csomag PEZ-t a szolgálataiért, meg egy csomó köszöngetést, de ki is érdemelte, mert nélküle lehet, hogy a híd alatt aludtunk volna tegnap… :D A sulijaink campusai brutál nagyok amúgy, az én kolimtól a suli kapuin kívülre kb 10 perc sétával jutottunk el, addig minden a sulihoz tartozik, pl a kötelező Mao szobor, ami vagy 10 méteres, és kb minden utcasarkon megtalálható. Kiderült az is, hogy az út, amit taxival 25 yuanért tettünk meg, megtehető busszal is, 2 yuanért, és kb ugyanannyi idő alatt. Az is jó amúgy benne, hogy ez a járat közvetlen a két suli között.

Mikor visszakeveredtünk Lilla kolijába, szereztünk egy kis kaját, és következett a délutáni alvás. Estefelé elmentünk boltba, hogy beszerezzünk néhány alap dolgot. Jó amúgy, 70 yuanért annyi dolgot vettünk (tisztítószerek meg mindenféle dolgok), amik otthon kerültek volna szerintem 5-6 ezerbe. Elmentünk vacsizni is egy kis kínai étterembe, és direkt olyan kaját kértem, ami egyrészt csirke, másrészt csak egy ilyen paprika jelzés volt mellette az étlapon, tehát elvileg nem olyan nagyon csípős, de két probléma is volt vele: a csirke nem az otthoni kínaikban megszokott csirkemell, hanem így mindenféle alkatrész bárddal szétvágva és beletéve a kajába, valamint annyira brutálisan csípős volt, hogy azt hittem meghalok. Na Lilla sem járt ám jobban, az ő kajája is tök csípős volt… Közben pedig nem engedte a kis hamis, hogy orrot fújjak, félve attól, hogy a kínaiak megrökönyödnének. Mert náluk csak a szipogás meg a köpködés elfogadott, az orrfújás pedig nem (sőt, kifejezetten undort kelt bennük), no comment… :D

Lényeg a lényeg, nem különösebben laktam jól, szóval utána bementünk egy kisebb kávézó/étterembe, mert megláttam kiírva, hogy van carbonara, illetve free wifi. Az előbbi tényleg volt, jól is laktam, viszont a net nem volt használható (mint ahogy amúgy a koliban sincs egyelőre net, illetve sehol máshol sem találtunk).

Mindezek után hazajöttünk, Lilla takarított, én szurkoltam, majd fürdés és alvás. Már-már azt hittük, nem lesz több gond, és a vasárnap nyugiban fog telni, de ez már szombat este megdőlni látszott, mert eldugult a budi. Gondoltuk, majd reggel próbálunk kezdeni vele valamit (veszünk lefolyótisztítót meg ilyesmi), de sajna fél 6-kor arra ébredtem, hogy az előző napi kaja miatt villog a besz@rásjelző, és a slozi használhatatlan. Először szétnéztünk, van-e valami public wc a szinten – nincs. Utána lementem, és megkérdeztem a biztiőrt, hogy van-e, de elkezdett kínaiul oltani és magyarázni (gondolom azt, hogy „hülyegyerek, ott van a szobában a slozi”), és fel akart velem jönni, de én elegánsan kitessékeltem a liftből, hogy köszi, megleszek. Igazából nem akartam, hogy rájöjjön, hogy én nem is tartozom ide, mert elvileg nem szabad külsősöknek itt aludni, sőt, alapból is csak bejelentkezés után szabadna bejönni…

Nem tudtunk mit tenni, elindultunk a suli felé, közben pedig figyeltük, hátha nyitva van valami étterem, de így hajnali háromnegyed 6 körül nem jártunk sok szerencsével. Úgy nézett ki, hogy a sulinál sem lesz nyitva az a tegnapi nagy épület, de mégis be tudtunk menni, kijátszva az amúgy alvó őrt, és besurrantam a wc-be, Lilla pedig közben leült kint és udvariasan köszönt az arra járó egyetlen embernek, aki csak mosolyogva köszönt, de nem érdekelte, Lilla mit ücsörög az asztalnál vasárnap hajnalban. Azért körülnéztünk az épületben mikor végeztem, hogy ne tűnjünk gyanúsnak… :D A – még mindig alvó – őrnek nem is tűnt fel semmi.

Ezután hazajöttünk, mert a bolt nem volt nyitva, majd olyan 3 óra alvást követően felkeltünk, mert a wc-probléma megoldása kezdett egyre sürgetőbbé válni. Vettünk gumikesztyűt, pumpát, valamint szerettünk volna lefolyótisztítót, csak épp nem tudtuk, a sok tisztítószer közül melyik az. Összeszedtem a bátorságom és odamentem egy eladónőhöz, képzelhetitek milyen volt az egész szitu: megkérdeztem, tud-e esetleg segíteni, majd megpróbáltam elmagyarázni, mi kellene. Ez úgy történt, hogy iPhone-on az angol-kínai szótárban előhoztam, hogy „lefolyó” kínaiul, majd felváltva mutogatva a kosárban lévő pumpára és a tisztítószeres polcra, valamint kínaiul hajtogatva, hogy „wc, wc, wc”, megértette a nő a probléma jellegét és adott nekünk egy megfelelő tisztítószert. Hazafelé szerváltunk egy kis kaját (chicken nuggetset, csak a békesség kedvéért), ettünk, majd megpróbáltuk kezelni a krízishelyzetet. Sajna ez nem sikerült, és most ott tartunk, hogy várjuk a wc szerelő érkezését, aki elvileg bejelentéstől számítva 2 óra múlva jön.

Remélem, hogy fel tudjuk tölteni valahol a blogra a bejegyzést nemsoká, illetve a netet be szeretnénk köttetni, valamint sim kártyát is intézni a telefonokba, akkor azért jobban tudnánk kommunikálni.

Részemről egyelőre ennyi, üdv mindenkinek!

P

Nekem nincs sok hozzáfűznivalóm az elhangzottakhoz, inkább arról írnék, hogy az elmúlt nap eseményeit hogyan éltük meg lelkileg. A koleszok intézése elég idegesen telt, tényleg nagy mázlink volt a két kis kínai barátunkkal, hogy ennyire rendesek voltak és mindent intéztek nekünk. Így is nehéz volt mondjuk tartani magunkat, hogy ne csipkelődjünk egymással, főleg azért, mert a fáradtság olyan érzést keltett bennem, mintha ez az állapot soha nem akarna elmúlni (pedig csak pár óra alvás kellett hozzá). Aztán persze kicsit kipihentebben már sokkal jobb volt a kedvünk, még az internet hiány meg a nem túl jó vacsi választás ellenére is. Ezután mondjuk a wc-s sztori kicsit megint megtört bennünket, mert hát egyrészt kényelmetlen egy helyzet, másrészt még a kauciót sem fizettem be és máris tönkrement valami… A nagytakarításnál viszont már jobb kedvünk lett, bár talán inkább csak kínunkban nevettünk annyit, de még mindig jobb, mintha sírtunk volna. :D

Ami meg egyébként fura, hogy én személy szerint nem tudom még beilleszteni magam ebbe a teljesen más közegbe. Patrikkal folyton aludni akarunk (ezt próbálom az időeltolódás általi zavarodottságnak betudni), nem eszünk sokat, de nem is a kaja választék miatt, hanem valamiért nem vagyunk éhesek (mondjuk ezt meg az idegességgel lehet talán magyarázni), mindenesetre reménykedem benne, hogy a holnapi napon sikerül valakivel beszélnünk a suliból és segíteni fog az eddigi elrendezetlen problémákat megoldani (pénz, net, telefon).

Addig pedig várjuk a szerelőt és alszunk. Talán ez már a kezdetek vége és ezután tényleg eljön a várva várt kínai aranyélet…

Puszilunk mindenkit!

L

UPDATE: 2012.08.26-án, 14:28-kor kijött a wc szerelő, és amit mi fél nap alatt nem tudtunk megjavítani, azt ő kb 4 darab kicsi, ámde annál szakszerűbb pumpálással elintézte. Komolyan emberek, magic!

Gondolkodtam, hogy lehetséges ez, és erre jutottam:

1.      teljesen hülyék vagyunk – kétlem

2.      a szerelő hosszú évek tapasztalatával tudott valami extra okosságot – az első része igaz lehet, a második megint nem túl valószínű, nem atomfizika ez…

3.      a beleöntött lefolyótisztító mostanra ért el olyan hatást, ami lehetőséget biztosított arra, hogy egyáltalán le tudjon folyni a víz – franc se tudja

Na, a lényeg, hogy most akkor gondolkodhatunk, mit csináljunk a továbbiakban. Pl el kellene menni valahova és feltölteni a blogot…

UPDATE 2: egy étteremben ülünk, képeket nem most fogunk feltölteni! De senki ne ijedjen meg, lesznek képek is! ;)

Tényvalóság a kínai felsőoktatásban

Íme, az első közös bejegyzésünk… Azt hiszem még mi sem nagyon tudjuk, hogy mire vállalkoztunk, mert talán mindenki észrevette már, hogy mennyire más stílusban ír mindkettőnk. De ez nem fog problémát okozni (legalábbis reméljük), és most arról lesz szó, hogy ki melyik suliba megy, és hogy jutottunk el idáig.

Szóval onnantól kezdve, hogy összejöttünk, nem is volt kérdés, hogy ugyanazokba az iskolákba adjuk be a jelentkezéseinket, hogy tutira egy városba kerüljünk. Mivel én (Lilla) mindenképpen Sanghajba akartam menni, ezért végül Patrik is Peking helyett megváltoztatta az úticélját. Viszont benne volt a pakliban az is, hogy nem egy helyen leszünk, ezért még arra is gondosan ügyeltünk, hogy akkor legalább a megjelölt egyetemek legyenek egymáshoz közel.

A végső jelentkezési lapokat le kellett adnunk május eleje körül ezer más papírral együtt, ezeket küldte ki a már emlegetett inkompetens kínai diplomata. Azonban a kínaiaktól nem kaptunk semmiféle hivatalos értesítést egészen a múlt hétig, de nem bírtuk ki, és a Magyar Ösztöndíj Bizottságnál érdeklődtünk, hova vettek fel minket. Ekkor jött a hidegzuhany: én (Patrik) Sanghajban kaptam helyet, Lilla pedig Pekingben! Hadd ne mondjam mennyire megzuhantunk…

Két hétig azon járt az agyunk, hogy intézhetnénk el, hogy egy városban legyünk (akár Sanghaj, akár Peking). A terv az volt, hogy vagy cserélünk egy másik magyar ösztöndíjassal, vagy megpróbáljuk kisírni, hogy a sanghaji suli mindkettőnket fogadjon. Persze egyik variációra sem lett volna sok esély a kínai bürokrácia miatt, de egyértelmű volt, hogy nem adhatjuk fel.

Miután értesítettek minket, hogy a kínai iskolák megküldték hivatalos leveleiket, hogy ki hova kerül, elmentem (P) és átvettem mindkettőnk kis névre szóló pakkját. Meg sem néztem miket írtak benne, csak elhoztam őket Lilláékhoz, és másnapra beterveztük, hogy elmegyünk intézni a vízumot, amihez ezek a papírok is szükségesek. Emiatt le kellett, hogy fénymásoljunk mindent, és a dosszié kibontásakor ledermedtem: Lilla papírján is egy sanghaji iskola neve állt!

Ekkor nagy volt az öröm és a boldogság, mert nem kellett így semmit intézni, az utazással sem variálni (mert a repjegyünk már meg volt Sanghajba), meg egyébként is, tovább tervezhettük, hogy mit fogunk kint csinálni együtt. Persze azért másnap még hátra volt az utánajárása annak, hogy mégis honnan jött ez a pekingi egyetemes dolog, és hogy akkor biztos-e, hogy én (L) is Sanghajba kerülök-e, de megnyugtattak, hogy a hivatalos levél a biztos, és csak egy félrefordítás áldozata lettem (ez a MÖBös csaj listája volt, hogy ki hova kerül).

A vízum kérelem beadása (szinte) zökkenőmentesen haladt, de persze itt is már befenyítettek, hogy egyáltalán nem biztos, hogy meg fogjuk kapni őket, mert az egyik papíron, amit a kínaiak küldtek, nem volt rajta az útlevél számunk (Patriknak a beadáskor még el nem készült útlevélszáma, nekem meg a lustaságból be nem írt, amúgy meg nem is volt kötelezően kitöltendő rubrika). Mindenesetre szerdán kiderül, hogy megkapjuk vagy sem, mondjuk én annyira nem vagyok ráparázva, mert vicces lenne, ha ilyenen bukna meg a dolog… De azért a biztonság kedvéért intézkedtünk, hogy a hozzánemértő kínai diplomata barátunk közbenjárjon az ügyünkben.

Egyelőre ennyi, aztán ha a kiutazás előtt van valami érdemleges, ami bejegyzést érdemel, természetesen közzétesszük. 

Valami más kezdete...

Azt hiszem nem érte meglepetés azokat, akik kicsit is ismernek, mikor megtudták, hogy megyek Kínába, hiszen a kínai nyelvvel és kultúrával kapcsolatos elkötelezettségemet nem titkolom túlzottan. De mivel nem mindenki ismeri a történetem, vagy nem teljes egészében, ezért ezt a bejegyzést a kezdeteknek szentelem most.

Kezdjük a legeslegelején, vagyis azzal, hogy miért pont Ázsia, és miért pont a kínaiak. Nos viccesnek tűnhet, de nekem nem konkrétan Kínával kezdődött minden, hanem Tajvannal. Emlékszem, amikor az általános iskolában ötödikes koromban földrajz órán a Világ térképet lapozgatva megpillantottam Tajvan szigetét és azon gondolkodtam, hogy vajon milyen emberek élhetnek ott. És miután nem tudtam elképzelni sem, nyugtáztam magamban, hogy valószínűleg ez az a hely, ahova soha nem fogok eljutni. 

Talán a sors akarta így vagy tényleg léteznek véletlenek, de úgy alakult, hogy miután leérettségiztem és már réges-rég beadtam a jelentkezésem a BGF Külkerre, jött egy lehetőség, hogy Tajvanon tanuljak ösztöndíjjal 4 évig. Mivel már régóta vágyam volt, hogy külföldön tanuljak, Tajvan pedig egyébként is különleges helyen volt a 'listámon', ezért szinte gondolkodás nélkül menni akartam. Arról a kalandomról írtam már blogot, nem is szeretnék belemenni a részletekbe, mindenesetre nem úgy végződött, ahogyan kellett volna, és kb. 7 hónap után hazajöttem.

Mivel a Külkeren passziváltam, ezért egyből elkezdhettem a sulit szeptembertől felvételi nélkül, és mint kiderült, a fősulin volt Távol-Keleti tanszék is, tehát kínai tanulmányaimat is folytathattam. Csináltam a sulit rendben, közben tanultam serényen a kínait is és gondosan ügyeltem arra, hogy ha majd eljön az ideje, akkor én is a kínai ösztöndíjasok között legyek. Ahhoz viszont ragaszkodtam, hogy az egy év 'kiesés' után minél előbb elvégezzem a sulit, és mire Kínába kijutok, már ne hagyjak semmilyen tanulnivalót magam után. Szerencsére sikerült minden a terv szerint, és ebben az évben egyenes úton haladtam a diplomám felé is, hiszen mind a szakmai gyakot, mind a szakdogámat megcsináltam és a kreditjeimmel sem volt semmi probléma, ezen kívül az ösztöndíjat is megkaptam. Az ösztöndíj beadásakor persze fogalmam sem volt arról, hogy még egy Patrikot is kapok mellé, úgy hogy ő csak hab a tortán volt. Persze az izgulás, amíg kiderült, hogy megkapja-e ő is az ösztöndíjat vagy sem, kb. 5 évet öregített rajtam, de végül minden jól alakult. 

Ezután elkezdtünk ábrándozni arról, hogy majd milyen jó lesz ott nekünk kint együtt és mi mindent fogunk majd csinálni, és hogy hova fogunk utazni. Júniusban lediplomáztam még, és utána már tényleg csak Kínára koncentráltunk, na meg persze vártuk a visszaigazolásokat az egyetemektől, hogy kit hova vettek akkor fel. 

Azóta kiderült már ez is, és épp nagy ügyintézésekbe kezdtünk, de ez már egy másik blog bejegyzés témája... :)