Ezmegaz

2012. 08. 28.

Beváltva az előző napi bejegyzésünk fenyegetését, a mai napon elmentünk a magyar főkonzulátusra. Természetesen ez sem ment ám olyan zökkenőmentesen, habár ez inkább a saját hibánkból adódóan. Kitaláltuk ugyanis, hogy már reggel felkelünk időben, megreggelizünk, majd el is indulunk a belvárosba. Már az útvonalat is lecsekkoltuk a térképen, hogy annyival gyorsabban el tudjunk indulni. Aztán reggel megszólalt az ébresztő. Patrik nem emlékszik rá, hogy mikor nyomta ki, én meg egyenesen nem is hallottam. Ennek több oka is lehet: reggel már olyan fél6-6 körül olyannyira beindul az élet, hogy szabályosan hangzavar van az utcán. Ez a zaj magába foglalja a közlekedési hangokat, az üvöltöző embereket, a kolompokat, na meg a kedvencemet: a valamilyen vonós hangszeren tanuló kezdő idiótát, aki csak a ’Hull a pelyhes’-t és valamilyen ismeretlen dalt képes eljátszani, de azokat is csak hamisan és folytonos megszakításokkal. Ezt kb. 2-3 óráig csinálja reggel, aztán eltűnik az éterben.

A lényeg, hogy nem ébredtünk fel. Patrik egyébként is rossz alvó és órákig nem tudott aludni, aztán mikor sikerült, akkor meg annyira, hogy nem hallotta az ébresztőt. Én meg szimplán süket vagyok. Mondjuk egyikünknek sem volt túl jó estéje, ugyanis egy szúnyog-invázió áldozatai lettünk. Érdekes, azelőtt nem is találkoztam egyel sem az előző éjszakákon, most meg többel is (sőt épp az írás pillanatában csaptam le még egyet). Szóval vakaróztunk meg anyáztunk sokat, ahogyan ez lenni szokott.

Aztán sikerült végül olyan sokáig aludnunk, hogy egyszer csak fél11 lett. Utána még egy picit lustiztunk és máris fél12 lett. Mivel úgy voltunk vele, hogy most nem lenne érdemes elindulni, mert délben biztosan ebédelnek, ezért a biztonság kedvéért beállítottuk az ébresztőt fél1-re. Nagy nehezen fel is keltünk, elkészültünk, vettünk két adag csirkefalatokat és már vettük is az irányt a metró felé. A People’s Square-nél szálltunk le, mert úgy tűnt ahhoz elég közel van, és szerencsére tényleg hamar meg is találtuk az épületet. Egy hatalmas nagy épületben van egyébként a konzulátus, már nem emlékszem, hogy hány emeletes, de biztos, hogy több mint 40. Mikor a bejárathoz értünk, csöngettünk, de nem reagált senki. Vártunk pár percet, majd a másik irányból megjelent egy fehér ember, aki kiderült, hogy magyar. Mondtuk is, hogy kit keresünk és be is jutottunk. Révész Ágotát kerestük egyébként, mert a Külkeren az ő nevét említették, hogy keressük meg. Szerencsére bent is volt, bár mondta, hogy szerencsénk volt, mert amúgy időpontot kellett volna egyeztetni, de ezt nem oltásból mondta, csak hogy ez így szokott menni, mert ő sincs mindig ott bent. Aztán mondtuk, hogy igazából semmilyen módon nem értük volna el, szóval tettünk egy próbát és szerencsére bejött.

Bemutatkoztunk, elmondtuk, hogy kik vagyunk, honnan jöttünk, most melyik suliban tanulunk, meg azt is, hogy szívesen vállalnánk valami munkát itt a konzulátuson. A munkára még nem szeretnék rátérni, mivel ez nem az Ágota hatásköre, ezért ő sem tudott semmi biztosat mondani, csak annyit, hogy jövő héten megy vissza Sanghajba a főkonzul és majd vele megbeszélünk mindent. De megnyugtatott, hogy habár fizetni nem fognak tudni, munka biztosan lesz. :D

Ezután Ágotának éppen találkozója volt Várady Vikivel (sokaknak talán mond ez a név valamit, akinek nem, dióhéjban: ő is Külkeres volt még előttünk, 2. lett a China Bridge világ döntőjében, vezetett már élő műsort a kínai tv-ben, szóval elég jól vágja a kínait…). Mondta Ágota, hogy mi is menjünk velük nyugodtan, mert amúgy mi netet kerestünk és egy közeli kávézóban volt. Így összekötve a kellemeset a hasznossal, ők tudtak beszélgetni, mi meg tudtunk netezni. Sajnos mivel a laptopot nem vittük magunkkal (most először), ezért nem tudtuk közzétenni az új bejegyzést, viszont tudtunk írni emailt, elolvastuk a kommenteket, amiket köszönünk szépen, és én (Lilla) tudtam skypeolni Anyával is, ami gondolom neki azért megnyugtató volt a folyamatos csend után.

Miután végeztünk a forró csokival meg narancs shake-kel, elköszöntek a többiek, mi meg még picit kockultunk, de aztán újra útra keltünk. Ha már megint a belvárosban vagyunk, gondoltuk szétnézünk. Tele volt boltokkal, mindenféle márkával, amikről még nem is hallottunk, no meg persze rengeteg külföldi is volt, így legalább csak feleannyian bámultak meg, de ami azt illeti nagyon bejött nekünk ez a rész is. Sokkal élettel telibb volt, tisztább, meg minden. Voltunk a folyóparton is, ahol az előző posztban említett ikonikus épületeket láthattuk teljes egészében a túloldalról. Csináltunk pár fotót, természetesen közzé lesznek téve ezek is.

Miután jól kisétáltuk magunkat, hazajöttünk. Nagy szerencsémre van Family Mart (Tajvanon itt vettem szinte mindig a kaját), úgyhogy volt egy-két ismerős mikrós étel, amit vacsira ehettünk. Tudom, borzasztó, hogy ilyen szeméttel tömjük magunkat, de amíg nem tudunk rendesen kínaiul, addig tényleg lutri, hogy mit is rendelünk ki magunknak egy rendes kínai kifőzdében. Azért nem volt olyan vészes kaja, be is faltuk. Viszont a jó kis napot mégis elrontotta valami: mikor beléptem a szobába, már egy kis papír fecni várt az ajtónál, amin az állt, hogy fizessem ki az 1500 yuanos kauciót. Szóval holnap reggel vár egy jó kis magyarázkodás, hogy miért nem fizettem ki még mindig, és hogy nem kell aggódniuk, mert addig nem fogom szétverni a berendezést és nem is lépek le még egy évig. Nem értem, hogy miért ennyire türelmetlenek, hiszen látták a papíromat, hogy ingyen lakom itt, hogy egy évre jöttem, és még az útlevelemről is van fénymásolatuk, szóval csak úgy le sem tudnék lépni. Persze tudom, hogy nem is kell ezzel foglalkoznom, egyszerűen csak idegesítő, hogy hiába kérek segítséget az international officeban, ott nem mondanak semmi bíztatót, közben itt meg követelőznek nekem is, meg ugye Patriknál is.

Mindegy, ez már a holnap szele lesz, ha lesz valami para úgyis le fogom írni. Addig is bízom a legjobbakban.

L

P:

Láttam 2 Ferrarit, meg voltunk az Apple Store-ban is! A fontos dolgok, ugye… :D

Az meg jellemző, hogy épp most az egyszer nem volt nálunk laptop, mikor lett volna lehetőségünk kb korlátlan netezésre. Itt jöhet az, hogy „dehát a telefon ott volt, akkor mi a probléma?”. Hát az, hogy a már említett idióta korlátozások miatt csomó dolgot nem lehet telefonról elérni, mert telefonra nincs az a program, ami gépen ki tudja játszani a kínai szervereket. A telefonnal sem működik túl egyszerűen a net, amit amúgy mindenhol ingyenesnek írnak, de gyakorlatilag tuti mindig be kell jelentkezni a böngészőben, vagy pl ebben a kávézóban az embernek a kínai telefonszámát kellett volna beírni, meg ilyen hülyeségek vannak… komolyan, mintha a kőkorszakban élnének ilyen szempontból, mikor otthon már a lepukkant kis kocsmákban is van free wifi! Pedig kétlem, hogy ekkora luxus lenne a netkapcsolat… A lényeg, hogy azért be tudtunk jelentkezni, hogy élünk.

2012.08.29.

Végre sikerült jól aludnunk, így végre a kelés is ment! Lilla leugrott a recepcióra, lebeszélni ezt a kaució-ügyet, egyelőre úgy néz ki, hogy igazából semmi jelentősége annak, hogy fizet-e, csak amíg nem teszi, addig majd kapja a kis cetliket az ajtó alatt…

Ma egyetlen fix programunk az volt, hogy elmenjünk a Carrefour-ba (helyi szupermarket). Annak a metrónak a vonalán van, ami Lilla sulijánál is megy. Na de nehogy azt higgyétek, hogy közel van, szerintem olyan 35 percet tuti ültünk a metrón. Lilla elfelejtette, hogy kellene hoznia egy kardigánt a hideg miatt, szóval számára nem volt ez egy kéjutazás, de azért próbáltam melegen tartani, amennyire tudtam. A metróból kiszállva fogalmunk sem volt, merre menjünk, de egy kis kitérő után megtaláltuk a boltot. Elég nagy és elég rendezetlen belül (jellemző…), ráadásul amiatt, hogy csak egy banán volt a reggeli, kicsit rosszul is voltam. A fizetésnél gondolkodtunk, hogy fizessünk-e kártyával, de arra jutottunk, hogy a készpénzünk még pont elég lesz holnapig, szóval a kártyához nem nyúltunk. Ezután beültünk a Mekibe, ketten megkajáltunk 33,5 yuanért (sokkal barátibb, mint otthon), wifit viszont itt sem tudtunk használni sajna. Amúgy itt is megvan a kínai csoda-wifi, fejenként fél órát lehet csak használni, és azt is csak akkor, ha az embernek van kínai telefonszáma és bejelentkezik vele. Komolyan, próbálom magam nyugtatgatni, de egyszerűen nem tudok nem kiakadni azon, hogy mekkora hülyék találhatták ki ezt a rendszert, ahol ha az embernek nincs kínai sim kártyája meg saját net előfizetése, akkor el van vágva a külvilágtól…

Ezeken kívül más lényeges dolog nem történt ma, maximum annyi, hogy kiderült, jobb lett volna kártyával fizetni, mert eléggé kifutunk a készpénzből. Konkrétan annyi van, hogy be kellett osztani, hogy tudjunk venni vacsit meg reggelit is, és jelenleg (vacsi után) 10 yuanunk maradt, plusz a buszra való pénz holnapra. Ja igen, mert holnap megyünk az én sulimhoz, mert most lesz a regisztráció, és remélhetőleg sikerül kínai simet meg netet intéznem, valamint pénz is kellene. Erre három lehetőséget látunk.

1.      Megkapom rögtön az ösztöndíjat (elvileg kezdésnek nem is csak egyhavi pénzt kellene, hogy adjanak, hanem dupla összeget – mondjuk ezt 0. havi pénznek, ilyen kezdő segítség…)

2.      Hétfőn kérdezték a sulim international office-ában, hogy van-e készpénzünk, stb. Úgy tűnt, hogy ha nem lett volna, akkor adnak. Szóval ha nem kapok ösztöndíjat, akkor (bármennyire is utálnám a helyzetet), lehet megkérem őket, hogy segítsenek ki egy kis pénzzel, ahogy múltkor is akarták.

3.      Legrosszabb esetben veszünk le valamelyikünk dolláros számlájáról pénzt, de mivel ezt nagyon nem szeretnénk, így még a tarhálás is előbbre került a listán…

Csak sikerüljön elintézni ezeket a dolgokat, akkor kapjátok majd ezerrel a blogposztokat, amiket napok óta szorgosan irkálunk! ;)

P