Vasárnap sikerült végre egy kis internethez jutnunk! Ezt
gondolom észrevettétek, mert egyből közzé is tettük a legújabb blog
bejegyzésünket. Persze ez sem ment túl könnyen, mert ugyebár az itteni net egy
kissé le van korlátozva, és emiatt a google-t sem engedte megnyitni, nem hogy a
blogspotot…
Mivel az én (Lilla) gépemet vittük, ami ugye az utazás
előtti napon még szervizben volt és nem telepítettük rá a Freegate nevű
programot (amivel ki lehet játszani a korlátozásokat), ezért Patrik előbb egy
winrart letöltött, aztán az email fiókjából a Freegatet és ’máris’ hasított a
net, a Facebookot leszámítva.
Gyorsan megnéztük az emailjeinket és jelentkeztünk a
szülőknél is, de nem nagyon akartunk tovább vacakolni, mert amúgy egy
étteremben voltunk a belvárosban, de nem egy ilyen kis lepukkant puttóban,
szóval nem éltünk vissza a lehetőséggel úgy, hogy órákig ott dekkolunk. Amúgy
sem az volt az elsődleges célunk, hogy internetet keressünk, hanem hogy
megnézzük azt az igazi metropoliszt, ami mindenkinek eszébe jut, ha Sanghajra
gondol.
Láttuk a Shanghai World Financial Center-t (a.k.a.
„Sörnyitó”), mellette a Jin Mao Tower-t, az Oriental Pearl-t, szóval a
fontosabb épületeket, amik egy helyen vannak, meg voltunk egy olyan bevásárló
központban, ahol csak luxus márkákat árulnak. Pont azon gondolkodtam, hogy
Magyarországon az ilyen márkákat egy helyen maximum az Andrássyn találhatjuk
meg, de még ott sem az összeset, itt meg egy sokemeletes épületet szentelnek
csak erre. Jó nyilván nem összehasonlítható a két város, de azért elég sokat
elmond arról, hogy az emberek egy része milyen pénzes lehet, ha ilyesmire van
igény.
Ezen kívül találtunk egy kis parkot is, ahol megpihentünk,
meg nézelődtünk, igazából körülöttünk csak felhőkarcolók sorakoztak, úgy hogy
ha úgy vesszük gyönyörködtünk a tájban.
Arról még nem is ejtettem szót, hogy hogyan jutottunk el
ide. Sanghaj egy kicsit jobban áll a metró kiépítéssel, mint mi… 14 metró
vonala van, ha jól emlékszem (sajna most nem tudom hirtelen lecsekkolni a
neten), tehát tényleg bárhova eljuthat az ember. Azt nem mondanám, hogy nagyon
gyorsan megtehető bármilyen táv, és nem a metró gyorsasága miatt. A jegyeknek
változó az áruk, attól függ, hogy milyen messzire szeretne eljutni az ember.
Szinte minden, vagy minden második megállónál át lehet szállni egy másik
vonalon közlekedőre. Nekünk is volt egy átszállónk, és mivel egy olyan helyen
kellett váltanunk, ami elég forgalmas megállónak bizonyult, ezért kicsit
idegesek lettünk. Egyrészt azért, mert sokat kellett sétálni egyik megállótól a
másikig, habár ezzel nem is lett volna semmi gond, ha nincs az az iszonyú
tömeg. Lökdösődtek, a sarkunkra léptek, tolakodtak, szóval nem voltunk
lenyűgözve az udvariasságuktól.
Maga a metró elég jó volt, tiszta és modern, könnyen ki
lehetett igazodni azon, hogy épp hol van az ember, mondjuk ez a része nagyon
tetszett, és tök jó lenne, ha otthon is ilyen lenne. Ilyen kicsi monitoron
játszottak le rövidfilmeket a helyes magatartásról, pl. hogy ne lökdösődjenek
és várják meg, míg mindenki leszáll, meg arról, hogy a zsebtolvajok hogyan
lopnak. Néha olyan érzésem volt, mintha retardáltak utaznának csak ezeken a
járműveken, mert minden megálló előtt hosszasan figyelmeztette egy hang az
embereket, hogy időben álljanak fel és készüljenek a leszálláshoz. Ami viszont
egy újabb hátrány, hogy kb. 18 fok lehetett a metró kocsikban, ami a kinti
időhöz képest annyira hideg volt, hogy én rendesen libabőröztem tőle. Nem
tudom, hogy ez amúgy kinek jó, mert szerintem ennél egyszerűbben ki se lehetne
váltani egy megfázást, hogy a párás 30 fokból beküldik az embert a száraz 18
fokba. Persze azért túléltük, de jobb lett volna erre felkészülni.
A mai nap (hétfő) reményteljesnek indult, hiszen a
nemzetközi diákokkal foglalkozó irodák nyitva voltak. Először az én sulimba
mentünk, ha már közelebb van, és azt gondoltuk most végre megoldódik az
internet kérdés, esetleg a telefon is, és talán még pénzt is adnak. Tévedtünk.
Miután elmondtam, hogy ki vagyok és miért jöttem, és hogy
milyen problémáim vannak, hát nem éppen olyan választ kaptam, mint amire
számítottam. Mivel a regisztrációs időpont szeptember 3-4. ezért közölték, hogy
jöjjek vissza akkor és majd a képzéssel kapcsolatban akkor adnak infót. A
telefonnal és internettel kapcsolatban elküldtek egy kis épületbe, ami a campus
területén van, hogy majd ott megcsinálják nekem. A pénzt meg talán szeptember
végén odaadják…
A pénzes dolognak egyáltalán nem örültem, mert bár van a
deviza kártyámon, de nem úgy terveztem, hogy ahhoz emiatt nyúlok hozzá.
Elmentünk viszont abba a bizonyos kis épületbe, ami tele volt emberekkel, akik
elvileg ott dolgoztak, de mégsem volt (természetesen) senki, aki tudna angolul.
Aztán egy nem ott dolgozó csaj megpróbált fordítani nekünk, és kiderült, hogy
szeptember elsejéig nem csinálnak semmit, majd menjek vissza oda akkor. A
telefont is itt kell intézni, persze azt sem most… Na itt már elöntött az ideg,
és már tényleg a bőgés kerülgetett. Egyszerűen nem tudom elhinni, hogy itt
semmit sem lehet elintézni, hogy senkiben nincs segítő szándék, akinek ez lenne
a munkája, és ha nem tudnék egy szót sem kínaiul, akkor éhen is dögölhetnék.
Patrik próbált kicsit nyugtatgatni. Ami azt illeti, tényleg nagy mázli, hogy
itt vagyunk egymásnak. Tuti becsavarodnánk, ha egyedül kéne mindezt végigcsinálni.
A sikertelen próbálkozás után elmentünk az ő sulijához is,
hátha ott jobb hírek fogadnak minket. Tényleg iszonyúan nagy annak a sulinak a
campusa, sikerült jól el is tévednünk. Addigra már éhesek is voltunk, mert
reggelire csak egy kis szőlőt ettünk. Így a nagy párás melegben gyalogoltunk
kb. 15 percet, mire sikerült a koleszt megkeresnünk. Mikor bementünk, hogy
Patriknak néhány ruhát elhozzunk, akkor egy marcona nő volt épp a portán, és
nem akart beengedni minket. Mondtuk, hogy már van kulcsunk és csak egy percre
ugornánk be, de csak nem engedett. Persze ő sem beszélt egy szót sem angolul.
Nagy nehezen kinyögte, hogy „money”, vagyis pénz kellett neki, a kaució, amit
már mondtunk egyszer, hogy majd kifizetjük. Erre elkérte Patriktól az
útlevelét, hogy lefénymásolja. Annyira hülye volt, hogy elkezdte laponként
fénymásolni, így az elejét meg a Lánchidas lapot, meg mindent. Patrik már
őrjöngött. Nem tudta, hogy sírjon vagy szétverje a berendezést. Próbáltam
nyugtatgatni, ahogy ő engem az én sulimnál, és szerencsére az az idióta
beengedett minket egyszer csak. Néhány ruhát összeszedtünk és eldöntöttük, hogy
a készpénzünkből kifizetjük az 500 yuanes kauciót, hogy ne kelljen minden
alkalommal ugyanezt eljátszani.
Ezután mentünk az irodába. Hihetetlen, de itt voltak angolul
beszélő emberek, akik még tudtak mondani néhány megnyugtató dolgot. Habár ők is
csak a regisztrációs napokon foglalkoznak az új emberekkel, de akkor mindent
elintéznek (pénz, telefon, internet). A jó hír az, hogy ez most csütörtökön
lesz, tehát nem is olyan soká, mint nekem. Ez azért feldobott minket, olyan
érzés, mintha már látnánk az alagút végét.
Ezután elindultunk vissza, de olyan éhesek voltunk már, hogy
muszáj volt keresni valami biztosan ehetőt. Így betértünk a helyi
hamburgerezőbe, ahol sima rántott csirkés hambit ettünk, és ami azt illeti,
elég jól esett. Igazából most még nem nagyon merünk az útszéli kifőzdéknél
venni kaját, meg amúgy sem tudnánk elmondani vagy megkérdezni, hogy mit akarunk
enni. De legalább most van egy biztos pont az életünkben a kaját illetően.
Úgy döntöttünk, hogy ma elmegyünk a magyar követségre, de
kicsit elfáradtunk és gondoltuk előtte lepihenünk. Sikerült úgy elaludnunk,
hogy délután 6-kor ébredtünk fel, tehát világos volt, hogy ma már oda nem
megyünk. Tehát ez lesz a holnapi úti célunk, és ha minden jól megy, ezt a
bejegyzést holnap már ti is olvashatjátok.
Akik esetleg aggódnának értünk, üzenem, hogy nem kell!
Patrikkal tartjuk egymásban a lelket és így sokkal könnyebb kibírni az
elszeparáltságot. :)
P:
Lilla királyul leírta a történéseket, nincs különösebb
hozzáfűznivalóm. Talán most én is inkább kicsit elvontabb gondolatokról írok,
mint az előző posztban Lilla.
Legelső dolog, hogy ez az egész nagyon fura (meglepő,
ugye?!). Mármint nem úgy fura, mint mikor az ember egy ismeretlen városban van,
mondjuk Magyarországon belül, hanem úgy fura, hogy teljesen valószerűtlennek
tűnik itt minden. Komolyan, mintha egy álom lenne az egész… Néha nem igazán
tudom eldönteni, hogy ez egy jó álom vagy egy rémálom, de azért nem olyan
nagyon tragikus a helyzet, csak nehéz itt az elején. Lehetett rá számítani, meg
tényleg, sokat számít, hogy nem egyedül vagyunk. Lilla egy rosszabb
pillanatában azt mondta, hogy elszartuk az egészet, később kellett volna jönni,
stb… Szerintem semmivel sem lett volna jobb, az első napok mindenképp nehezek
lettek volna, főleg így, hogy még sem a pénzügyeink, sem a külvilággal való
kommunikációnk nem rendeződött. Az egyetlen lényegi különbség a szállás
elfoglalásában lehetett volna, mert az international office-ok hétfőn már
nyitva vannak, ellentétben a szombattal. Azért az éremnek van másik oldala is:
kénytelenek vagyunk intézkedni már az elejétől, ha kell kézzel-lábbal
mutogatni, kevés kínai tudásunk az angollal megtámogatva latba vetni és
megoldani a dolgokat. A rohadt életbe, ha ez nem erősít meg minket, akkor semmi
sem!
Vannak rossz pillanatai mindkettőnknek, például ma is volt
két kiborulásközeli állapot (1:1 arányban, ahogy Lilla már leírta), de azért
kezdenek alakulni a dolgok, és ez a lényeg. Reményeink szerint holnap a magyar
főkonzulátuson megtudhatunk pár hasznos infót, utána pedig elvileg csak néhány
nap, és tudunk kommunikálni egymással + a külvilággal.
Lilla írta, hogy megnéztük az „igazi metropoliszt”, ami az
embereknek elsőre eszébe jut. Na igen, ezt vegyétek komolyan. Az a központi,
új, pénzes környék, meg az a környék ahol mi élünk, kb két külön világ. Az
előbbi jobban hasonlít Európára rendezettségében illetve hangulatában is,
képzeljétek el Budapestet, csak épp felhőkarcolókkal meg ferde szemű
emberkékkel! :D Az utóbbi, na az már keményebb hely. Nem Mordor, nem vagyunk
életveszélyben vagy ilyesmi, de azért itt nagy a káosz. Szerintem kell még egy
kis idő, hogy igazán hozzászokjunk, utána viszont semmi probléma nem lesz vele.
Így 22 évesen alapból is jobban bírja az ember az ilyet, mint később, például
10 év múlva már nehezebben tudnám elképzelni magam ebben a dzsindzsában, akkor
már inkább a pénzügyi negyed felé szeretnék járni… :) Egyelőre viszont csak a
szám jár, épp ezért holnap meg szeretnénk próbálni finoman rákérdezni, hogy a
konzulátuson lehetne-e valamit kapirgálni. Elég jó lenne!
„One more thing”: képek is jönnek majd, csak legyen már
végre netünk! ;)
Augusztus 27. 23:39, poszt vége.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése