Minden kezdet nehéz, néha a folytatás is…

Kezdjük az elején. Péntek 11:40-kor indult a repülő Helsinkibe és az ideális időjárásnak köszönhetően jó gyorsan oda is értünk. Volt több mint 2 óránk az átszállásra, közben vettünk finn csokit, és nagy nehezen Airwaves-t is a reptéren (a finn rágó olcsóbb, de még annyit sem ér, tapasztalatból mondom). Az elindulással Helsinkiben sem volt komolyabb probléma, kb 10 percet csúsztunk valami kisebb műszaki hiba miatt, az út is viszonylag sima volt, bár a kapitány által először mondott 8 óra 50 percnél hosszabb, mert útközben egyszer turbulenciás zónába kerültünk, egyszer pedig egy nagy vihar mellett mentünk el (elég kemény volt, ahogy repkedtek a villámok alattunk a nagy sötétségben).

Szombat reggel fél 8 után pár perccel meg is érkeztünk a Shanghai Pudong reptérre, lecsekkolták a vízumunkat és mehettünk felvenni a poggyászt. Ja, majdnem elfelejtettem: sokat elmond az ázsiaiak szokásairól, hogy mikor álltunk a sorban az útlevél ellenőrzéshez, egy ázsiai öltönyös csávó akkora galambokat eregetett, hogy szerintem azok azóta is valahol Shanghai környékén riogatják a népet!

Ezután az előre tervezett MAGLEV-ride következett, be a városba. Annyit kell tudni róla, hogy ez a sokat emlegetett mágnesvasút, ami vagy 300, vagy 430 km/órával közlekedik, napszaknak megfelelően. Lehet, hogy várnunk kellett volna 20 percet, akkor már a 430-as időszak következett volna! Azért így is elég komoly ez a vonat, annyira csendes meg stabil, hogy az ember azt hiszi 30-cal megy, közben pedig csak úgy suhan el a táj, meg hátrafelé folynak az ablakon az esőcseppek. Arról nem is beszélve, hogy nem csak simán kanyarodik, hanem a nagy sebesség miatt meg van döntve az egész pálya, ha jön egy kanyar. Durva…

7 perc alatt beértünk a városba, ahol olyan felhőszakadás fogadott, amilyet ritkán láttam eddig. Vicces volt ilyen időben alkudozni a taxisokkal: 200 yuanért (egy yuan kb 35 forint) akartak elvinni, de lealkudtam 120-ra, és így talán csak a taxiórás ár dupláját fizettük oda… -.-’ (igen Zsófi, te mondtad, hogy ne így csináljuk, de ekkora esőben meg ennyi út után – ahol kb 1 órát aludtunk amúgy – valahogy nem volt kedvünk variálni). Funky volt az út is, néhol akkora volt a víz, hogy folyt be a taxiba, a közlekedés amúgy teljesen kaotikus, lámpát esőben sem használnak, megy mindenki amerre lát, folyton dudálnak, szóval nem egyszerű. A taxik nagyjából ugyanolyanok, mind Volkswagen Santana (hasonló a régebbi Jetta-hoz, majd rakunk fel képet is), illetve azóta láttunk sok Touran-t is. Volkswagenből amúgy rengeteg van, de az autók fele olyan modell, amik Európában nem is léteznek, vagy épp más néven, kicsit más kinézettel (pl otthoni Lexus IS itt Toyota akármi).

Lilla sulija volt az első célállomás, mire odaértünk elállt az eső, és találtunk (vagyis a biztonsági őr talált nekünk) egy csajt, aki egész jól tudott angolul, ő lett az „idegenvezetőnk”. El is vezetett minket egy modern, nagy épülethez, amiben az international office van, csak épp senki nem volt bent. Közben csatlakozott hozzánk egy kínai srác is, és így négyen mentünk el a legközelebbi koleszig, ahol mondták, hogy menjünk el egy másik koleszba. Egész közel van amúgy (gyalog lett volna kb 10 perc), de a kínaiak, látva mennyire kész vagyunk (végülis csak éhesek, szomjasak, fáradtak és nyűgösek voltunk), inkább fogtak egy taxit. Ez a második koli szerencsére az volt, ahol Lilla lakni fog, és miután sikerült elmagyaráznia a recepciós csajnak, hogy mivel még nem kaptunk ösztöndíjat így nincs a kezében 1500 yuan kaució, kapott is egy szobát.

Persze még itt sem lehetett nyugtunk, mert a kínai csajnak lépni kellett, a srác pedig nem ért rá sok ideig, szóval mennünk kellett az én sulimhoz is. Szóval újra taxizás, majd újra annak a tudomásul vétele, hogy senki nincs az international office-ban, sőt, az egész épületben sem amiben pl ez az iroda is van. Amúgy tök fura, hogy senki nincs az épületben, mégis nyitva hagyják, otthon ilyet nem lehetne csinálni, mert leszednék a falról a plazmatévét, az tuti… Kínai srác ezután megtudakolta, merre van a kolesz, odamentünk és szerencsére elég gördülékenyen el tudta nekem intézni, hogy kapjak szobát (és tolmácsolta, hogy miért nem tudok kifizetni 500 yuan kauciót). Nagy mákom van olyan tekintetben, hogy a szobához, amit kaptam, tartozik fürdőszoba, pedig a szobák nagy részéhez amúgy nincs abban a kollégiumban.

Nem voltunk ott sokat, összepakoltam az értékes dolgokat meg egy pár ruhát, és átjöttünk Lillához (lévén, hogy nincs szobatársa egyelőre, bár amúgy nekem sincs még), hogy itt legyünk, együtt. A visszaút előtt a kínai srác kapott egy felest és egy csomag PEZ-t a szolgálataiért, meg egy csomó köszöngetést, de ki is érdemelte, mert nélküle lehet, hogy a híd alatt aludtunk volna tegnap… :D A sulijaink campusai brutál nagyok amúgy, az én kolimtól a suli kapuin kívülre kb 10 perc sétával jutottunk el, addig minden a sulihoz tartozik, pl a kötelező Mao szobor, ami vagy 10 méteres, és kb minden utcasarkon megtalálható. Kiderült az is, hogy az út, amit taxival 25 yuanért tettünk meg, megtehető busszal is, 2 yuanért, és kb ugyanannyi idő alatt. Az is jó amúgy benne, hogy ez a járat közvetlen a két suli között.

Mikor visszakeveredtünk Lilla kolijába, szereztünk egy kis kaját, és következett a délutáni alvás. Estefelé elmentünk boltba, hogy beszerezzünk néhány alap dolgot. Jó amúgy, 70 yuanért annyi dolgot vettünk (tisztítószerek meg mindenféle dolgok), amik otthon kerültek volna szerintem 5-6 ezerbe. Elmentünk vacsizni is egy kis kínai étterembe, és direkt olyan kaját kértem, ami egyrészt csirke, másrészt csak egy ilyen paprika jelzés volt mellette az étlapon, tehát elvileg nem olyan nagyon csípős, de két probléma is volt vele: a csirke nem az otthoni kínaikban megszokott csirkemell, hanem így mindenféle alkatrész bárddal szétvágva és beletéve a kajába, valamint annyira brutálisan csípős volt, hogy azt hittem meghalok. Na Lilla sem járt ám jobban, az ő kajája is tök csípős volt… Közben pedig nem engedte a kis hamis, hogy orrot fújjak, félve attól, hogy a kínaiak megrökönyödnének. Mert náluk csak a szipogás meg a köpködés elfogadott, az orrfújás pedig nem (sőt, kifejezetten undort kelt bennük), no comment… :D

Lényeg a lényeg, nem különösebben laktam jól, szóval utána bementünk egy kisebb kávézó/étterembe, mert megláttam kiírva, hogy van carbonara, illetve free wifi. Az előbbi tényleg volt, jól is laktam, viszont a net nem volt használható (mint ahogy amúgy a koliban sincs egyelőre net, illetve sehol máshol sem találtunk).

Mindezek után hazajöttünk, Lilla takarított, én szurkoltam, majd fürdés és alvás. Már-már azt hittük, nem lesz több gond, és a vasárnap nyugiban fog telni, de ez már szombat este megdőlni látszott, mert eldugult a budi. Gondoltuk, majd reggel próbálunk kezdeni vele valamit (veszünk lefolyótisztítót meg ilyesmi), de sajna fél 6-kor arra ébredtem, hogy az előző napi kaja miatt villog a besz@rásjelző, és a slozi használhatatlan. Először szétnéztünk, van-e valami public wc a szinten – nincs. Utána lementem, és megkérdeztem a biztiőrt, hogy van-e, de elkezdett kínaiul oltani és magyarázni (gondolom azt, hogy „hülyegyerek, ott van a szobában a slozi”), és fel akart velem jönni, de én elegánsan kitessékeltem a liftből, hogy köszi, megleszek. Igazából nem akartam, hogy rájöjjön, hogy én nem is tartozom ide, mert elvileg nem szabad külsősöknek itt aludni, sőt, alapból is csak bejelentkezés után szabadna bejönni…

Nem tudtunk mit tenni, elindultunk a suli felé, közben pedig figyeltük, hátha nyitva van valami étterem, de így hajnali háromnegyed 6 körül nem jártunk sok szerencsével. Úgy nézett ki, hogy a sulinál sem lesz nyitva az a tegnapi nagy épület, de mégis be tudtunk menni, kijátszva az amúgy alvó őrt, és besurrantam a wc-be, Lilla pedig közben leült kint és udvariasan köszönt az arra járó egyetlen embernek, aki csak mosolyogva köszönt, de nem érdekelte, Lilla mit ücsörög az asztalnál vasárnap hajnalban. Azért körülnéztünk az épületben mikor végeztem, hogy ne tűnjünk gyanúsnak… :D A – még mindig alvó – őrnek nem is tűnt fel semmi.

Ezután hazajöttünk, mert a bolt nem volt nyitva, majd olyan 3 óra alvást követően felkeltünk, mert a wc-probléma megoldása kezdett egyre sürgetőbbé válni. Vettünk gumikesztyűt, pumpát, valamint szerettünk volna lefolyótisztítót, csak épp nem tudtuk, a sok tisztítószer közül melyik az. Összeszedtem a bátorságom és odamentem egy eladónőhöz, képzelhetitek milyen volt az egész szitu: megkérdeztem, tud-e esetleg segíteni, majd megpróbáltam elmagyarázni, mi kellene. Ez úgy történt, hogy iPhone-on az angol-kínai szótárban előhoztam, hogy „lefolyó” kínaiul, majd felváltva mutogatva a kosárban lévő pumpára és a tisztítószeres polcra, valamint kínaiul hajtogatva, hogy „wc, wc, wc”, megértette a nő a probléma jellegét és adott nekünk egy megfelelő tisztítószert. Hazafelé szerváltunk egy kis kaját (chicken nuggetset, csak a békesség kedvéért), ettünk, majd megpróbáltuk kezelni a krízishelyzetet. Sajna ez nem sikerült, és most ott tartunk, hogy várjuk a wc szerelő érkezését, aki elvileg bejelentéstől számítva 2 óra múlva jön.

Remélem, hogy fel tudjuk tölteni valahol a blogra a bejegyzést nemsoká, illetve a netet be szeretnénk köttetni, valamint sim kártyát is intézni a telefonokba, akkor azért jobban tudnánk kommunikálni.

Részemről egyelőre ennyi, üdv mindenkinek!

P

Nekem nincs sok hozzáfűznivalóm az elhangzottakhoz, inkább arról írnék, hogy az elmúlt nap eseményeit hogyan éltük meg lelkileg. A koleszok intézése elég idegesen telt, tényleg nagy mázlink volt a két kis kínai barátunkkal, hogy ennyire rendesek voltak és mindent intéztek nekünk. Így is nehéz volt mondjuk tartani magunkat, hogy ne csipkelődjünk egymással, főleg azért, mert a fáradtság olyan érzést keltett bennem, mintha ez az állapot soha nem akarna elmúlni (pedig csak pár óra alvás kellett hozzá). Aztán persze kicsit kipihentebben már sokkal jobb volt a kedvünk, még az internet hiány meg a nem túl jó vacsi választás ellenére is. Ezután mondjuk a wc-s sztori kicsit megint megtört bennünket, mert hát egyrészt kényelmetlen egy helyzet, másrészt még a kauciót sem fizettem be és máris tönkrement valami… A nagytakarításnál viszont már jobb kedvünk lett, bár talán inkább csak kínunkban nevettünk annyit, de még mindig jobb, mintha sírtunk volna. :D

Ami meg egyébként fura, hogy én személy szerint nem tudom még beilleszteni magam ebbe a teljesen más közegbe. Patrikkal folyton aludni akarunk (ezt próbálom az időeltolódás általi zavarodottságnak betudni), nem eszünk sokat, de nem is a kaja választék miatt, hanem valamiért nem vagyunk éhesek (mondjuk ezt meg az idegességgel lehet talán magyarázni), mindenesetre reménykedem benne, hogy a holnapi napon sikerül valakivel beszélnünk a suliból és segíteni fog az eddigi elrendezetlen problémákat megoldani (pénz, net, telefon).

Addig pedig várjuk a szerelőt és alszunk. Talán ez már a kezdetek vége és ezután tényleg eljön a várva várt kínai aranyélet…

Puszilunk mindenkit!

L

UPDATE: 2012.08.26-án, 14:28-kor kijött a wc szerelő, és amit mi fél nap alatt nem tudtunk megjavítani, azt ő kb 4 darab kicsi, ámde annál szakszerűbb pumpálással elintézte. Komolyan emberek, magic!

Gondolkodtam, hogy lehetséges ez, és erre jutottam:

1.      teljesen hülyék vagyunk – kétlem

2.      a szerelő hosszú évek tapasztalatával tudott valami extra okosságot – az első része igaz lehet, a második megint nem túl valószínű, nem atomfizika ez…

3.      a beleöntött lefolyótisztító mostanra ért el olyan hatást, ami lehetőséget biztosított arra, hogy egyáltalán le tudjon folyni a víz – franc se tudja

Na, a lényeg, hogy most akkor gondolkodhatunk, mit csináljunk a továbbiakban. Pl el kellene menni valahova és feltölteni a blogot…

UPDATE 2: egy étteremben ülünk, képeket nem most fogunk feltölteni! De senki ne ijedjen meg, lesznek képek is! ;)