Fuss, Forrest!

Na, akkor a kétkedődnek üzenném: lefutottam ma kemény 3 kilométert! Kevésnek hangzik, de konkrétan meghaltam. Bár az alap terv is az volt, hogy lépésről lépésre kell ezt felépíteni, szóval gond egy szál se.

Kezdem az elején. Tegnap este nagyon elszánt voltam és mondtam Lillának, hogy én akkor holnap futni fogok ebéd és egy kis lazulás után. Mivel neki 20 perccel hamarabb ér véget a suli, megbeszéltük, hogy felszáll a buszra és eljön a sulimhoz, együtt megebédelünk, aztán pedig futkározunk egy kicsit. Reggel elvittem magammal mindkettőnk cuccait, suli után pedig minden a terv szerint ment. Ebéd, majd utána elmentünk a kolimba átöltözni, és kitaláltuk, hogy a déli campuson lévő sportpályára megyünk, mert ott szinte senki nincs, a másik pályán/a környékén viszont ezer ember van. Így meg tudtam mutatni Lillának azt az épületet is, ahol az óráim vannak, meg így az ebédnek is volt ideje leérni.

Mire a pályára értünk, volt ott pár „vereksző” kínai, bár érdekesen nyomták: volt, aki ingben, volt, aki farmerben, volt, aki mackógatyában, de kb egy ember nem volt, aki odaillő öltözetben lett volna. Lilla kicsit lámpalázas is lett, de aztán csak sikerült rávennem egy kis fetrengés és bemelegítés után, hogy jöjjön velem. Ő amúgy elég fáradt volt, 2 kör után mondta, hogy inkább pihen, és szurkol nekem.

Én azért egyedül is küzdöttem, gondoltam, ha 12-13 évesen cooperen le tudtam futni 2500-2800 métereket, akkor ha beledöglök is, de elérem a 3 kilométert. A cipő nagyon jól szuperált, atom könnyű, atom stabil, atom légáteresztő. A bokám az első körben így is éreztem néha, de aztán elmúlt, és simán tudtam haladni. Jól jött a karra csatolható iPhone tok is, közben hallgattam a zenét, az Endomondo pedig trackelte a futást, meg kilométerenként magyarázta, hogy hol is tartok éppen.

Oltás nem kell az időeredmény miatt, csak bizonyítéknak töltöm fel a képet:

Futás után elindultunk Lilla kolijába, és kb 200 méter után, a sulimnál a Mao szobor előtt megállt mellettünk egy kínai fickó egy nagy egyterűvel, és nagyon azt akarta, hogy szálljunk be. Először ellenkeztünk, de aztán úgy voltunk vele, hogy egyedül van a kocsiban, a vesénket csak nem szedi ki, meg ha más nem, elvisz legalább a kapuig (ami itt vagy 6-8 perc séta). Végül az lett belőle, hogy megkérdezte, hova szeretnénk menni, és mint valami taxi, elhozott minket a Tongji-ig! Nagyon nagy tag a csávó, közben mutatta, hogy „ott lakom”, mikor mentünk az autópályán, meg kedélyesen elbeszélgettünk. Bár nem mindig értettük mit mond, de azért próbálkozott, meg mi is próbálkoztunk. Elég jól jött így a futás után, kifáradva, hogy nem kellett kisétálni a buszig, várni rá, aztán vagy állni, vagy a buszon ücsörögni amíg átvergődik a forgalmas utcákon, hanem csak behuppantunk a bőrfotelekbe és az autópályán (ha nagyon pontos akarnék lenni, akkor nem autópályát nem mondanék, hanem ezt: elevated road) gyorsan ideértünk. Közben megadta a számát, mondta, hogy ha utazni szeretnénk valamerre, akkor szóljunk neki, nem kell fizetni, csak megmondjuk, hova akarunk menni, és ő elvisz, közben tanít kínaiul, mi meg őt angolul. Bár nem teljesen értettük, de azért vicces volt. Talán hamarabb is írhattam volna, de az én sulimban dolgozik, bár azt nem értettük, hogy tanár-e vagy valami más. Mindenesetre hozzá tudnék szokni, ha mindig hoznának-vinnének. :)

Közben megkaptam egy magyar IT cég helyi képviseleténél egy ember elérhetőségét, akivel holnap délutánra beszéltünk meg személyes találkozót. Rohadt jó lenne, ha tudnék náluk melózni, ők meg leigazolnák nekem a szakmai gyakot!!!