Diplomaosztó helyett kórház

2012. 09. 15.

Mielőtt bárki megijedne a cím hallatán, megnyugodhat, nem azért voltam kórházban, mert valami komolyabb bajom lett volna, leszámítva a magas vérnyomást, ami az idegességemből fakadt, de azt is leírom majd, hogy miért.

Patrik már réges-rég túlesett ezen az orvosi vizsgálaton, ami azért kell, hogy megkapjuk a vízumot Kínába egy évre. Az én sulim mostanra intézte el, hogy megcsináltasson mindenki mindent a nemzetközi kórházban, ami tulajdonképpen arra specializálódott, hogy a Kínába érkező külföldieknek megcsinálja az egészségügyi vizsgálatokat, meg mivel elég nagy kórház, gondolom a betegellátás is itt lehet.

Reggel hatra rendeltek minket a suli elé, ahonnan busszal vittek tovább, kb. 45 perc alatt. Mindenki nagyon kómás volt, én még azt mondhatom, hogy szerencsés vagyok, mert csak 15 percre lakom a sulitól, de a legtöbben sokkal messzebbről jönnek. Nem vártak túl sokat, 6 után 3 perccel már el is indultunk, semmi névsorolvasás, aki jött, jött, aki nem, az lemaradt. ¾ 7-re meg is érkeztünk, és kiderült, hogy csak 8-tól fogadnak bennünket. Nem fogadtuk a hírt kitörő lelkesedéssel, de nem volt mit tenni, ki kellett várni a 8 órát. Ráadásul a vérvétel miatt nem is lehetett enni és inni semmit, ami engem inkább azért viselt meg, mert a reggeli kávémhoz nem jutottam így hozzá.

Mikor végre bemehettünk, ahogy Patrik is írta, ki kellett tölteni egy papírt, hogy nincsenek fertőző betegségeink meg ilyesmi. Na itt volt egy amerikai csaj, aki tökéletesen demonstrálta azt, hogy miért hisszük azt róluk, hogy teljesen hülyék (ebben a kontextusban a butaságukról beszélek). Teljes felháborodással előadta, hogy náluk Amerikában nincsenek fertőző betegségek, mert hogy aki oda akar menni, annak nagyon komoly vizsgálatokon kell keresztülmennie, és felháborító, hogy pont itt kell megcsináltatni ezeket a teszteket, amikor ő biztos benne, hogy teljesen egészséges. Azt csak zárójelben megjegyezném, hogy nagyon brutálisan köhög, talán megfázott, de kicsit olyannak tűnt, mintha pont ő lenne ott a leggyengébb láncszem. Aztán amikor a spanyol ismerősöm mondta neki, hogy de képzelje, ezek a betegségek léteznek, és nem csak itt, hanem az egész világon, a csaj kikerekedett szemekkel nézett, hogy ez most komoly-e, és hogy nem gondolta volna, hogy manapság ilyen létezik… No comment…

Szóval miután kitöltöttük a papírokat, egy nőnek oda kellett adni a leleteinkkel együtt, amiket otthonról hoztunk magunkkal. Ezután mindenkiről készítettek egy nagyon előnytelen portré képet, fogalmam sincs, hogy miért, majd egy másik szobába küldtek, ahol átnézte egy emberke a leleteket. Itt kezdődtek a bonyodalmak. Részben a háziorvosom, részben az én hibámból fakadóan nem lett a hivatalos orvosi papíromra ráírva dátum. Innentől kezdve semmilyen leletemet nem fogadták el, és újra kellett csinálni minden egyes mérést és vizsgálatot, amit otthon korábban már megejtettem. Hiába voltak ott leletek dátumokkal, nem hatotta meg a marcona tagot, aki könnyelműen küldött engem a pénztárhoz, hogy fizessek ki egy valag pénzt a kórháznak. Sajnos nem volt mit tenni, bár nagyon nem szívesen, de le kellett perkálnom 470 yuant ott helyben. Ezért cserébe viszont azt kell mondjam elég magas színvonalú kivizsgáláson vettem részt. Persze ez nem kárpótolt abban, hogy feleslegesen mennyi pénzt kellett költenem rá, így végig idegbetegen, néha a méregtől a könnyeimmel küszködve, néha csak szimplán mogorván csináltam végig. Először egy öltözőszobába kellett menni, ahol fel kellett venni egy fehér köpenyszerű cuccot. Aztán lemérték a magasságot és a testsúlyt, majd tovább kellett menni a tüdőröntgeneshez. Ott megcsinálták a felvételt, majd egy hosszú folyosóra kellett tovább menni. Ott rengeteg kis szoba volt egymás mellett, és egy nővér várt kint, hogy mindenkit küldjön, ahova mennie kellett. Én a vérvétellel kezdtem, lecsapoltak két nagyobb fiolányit belőlem, és mehettem tovább az EKG-ra. Pillanatok alatt megcsinálták, és küldtek egy olyan orvoshoz, aki nem is tudom pontosan miféle orvos volt igazából, de arról kérdezett, hogy volt-e már műtétem. Mondtam, hogy igen, még régen a térdemen, aztán le kellett feküdni egy asztalra, ahol megnézte van-e valamilyen hegem, vagy akármi. Ekkor meglátta a hasamon jobb oldalon lévő vékony hegcsíkot. Olyan, mintha kivették volna a vakbelem, de igazából még 10 éves korom körül megégettem vasalóval és annak a nyoma volt. Erre folyton csak azt kérdezgette, hogy mi az, és hogy műtét nyoma-e. Mondtam, hogy nem műtét, próbáltam mutogatni, hogy a vasaló csinálta, de egy kukkot nem értett belőle. Aztán behívta a folyosóról a nővért, hogy fordítson. Mondtam, hogy nem operáció, ekkor végre felfogta. A következő problémája az volt, hogy nem tudta, hogy mi angolul az allergia… Azt, hogy penicillin már végképp nem ismerte, így ki kellett neki szótárazni mindent, és végre elmehettem. Ezután kerültem a szemészhez, ahol a hátam mögött lévő táblát egy tükrön keresztül kellett felolvasnom. Mivel nagyon nagyon pici volt a jel, ami a második sorban volt a legkisebbek közül, ezért megállapította, hogy rossz a szemem… Azt hittem, hogy csak viccel… Soha életemben nem volt gond a szememmel, sőt, szerintem kifejezetten jó, de nyilván ők jobban tudják. Még jó, hogy nem írt fel egy szemüveget. Mindezek után végül eljutottam az ultrahangoshoz. Fogalmam sincs, hogy mit néztek meg, mert amúgy fiúknak és lányoknak egyaránt kellett menniük. Ilyen vizsgálat itthon nem kellett és Patriknak sem csináltak, mikor ő ott volt.

Az egészben az a legmeglepőbb, hogy mindez kb. 20-25 percig tartott, tehát elég hamar végeztem. Persze a vérvizsgálat meg ilyenek még néhány napba tartanak, de egyébként elég profin meg volt szervezve az egész, és az biztos, hogy nagyon ügyelnek arra, hogy csak egészségesek jöjjenek az országba hosszabb távra.

Mikor végeztem még jó pár ember várt a sorára a vizsgálatokat illetően, én viszont már kezdtem nagyon éhes lenni addigra. Vittem magammal néhány gyümölcsöt, így túléltem, ugyanis nem volt ott a közelben semmilyen bolt. Aztán 9 körül felengedtek minket a buszra is, aminek nagyon megörültünk a spanyol sráccal, mert azt gondoltuk nem sokára talán még el is indulunk. Szép lassan gyűltek az emberek, volt, aki aludt, volt, aki beszélgetett, viszont az tuti, hogy senki sem érezte jól magát a korai kelés és a sok várakozás miatt. Már 10 óra körül járt, mikor mondta az egyik tanár, hogy mindjárt megyünk, már csak 5 perc. Abból az 5 percből lett 10, aztán 30 és már majdnem elkezdtünk lázadni, amikor mondták, hogy tulajdonképpen 2 emberre várunk még mindig. Nem fogjátok kitalálni ki volt közülük az egyik: az okoskodó amcsi csaj… Fogalmam sincs, hogy mit csináltak vele, vagy hogy ennyire ellenállt és ezért tartott ennyi ideig, viszont engem nagyon kihozott a sodromból. Mindig az ilyen gyökerek miatt szívunk. Hosszas türelmes várakozás után sikerült 11-kor elindulni végül, és 45 perc múlva ’máris’ hazaértünk. Majdnem 6 órát vitt el ez az amúgy 1 óra alatt elvégezhető mutatvány, köszönhetően mindez a sok figyelmetlen diáknak, akik nem tudják mi az, hogy fénymásolat az útlevélről és 4 igazolványkép, valamint a túlságosan is óvatos tanároknak, akik képesek 2 órával előbb elindulni szombat hajnalban, hogy biztosan odaérjünk, no meg sötét amerikai csajnak, aki mindenkinél mindent jobban tud…

2012. 09. 20.

Mióta ezt a kórházas esetet leírtam, azóta volt ’szerencsém’ úgy is megjárni egyet, hogy tényleg volt valami bajom. Ez úgy történt ugyanis, hogy megbetegedtem. Megint a mandulám rendetlenkedett, bár lehet, hogy most nem tüszős mandulagyuszi volt, hanem csak egy egyszerű megfázás torokgyulladással karöltve. Néhány napja csak, hogy folyik az orrom, fáj a fejem, és tegnap óta már köhögök is, és igyekeztem az otthonról hozott gyógyszerekkel, valamint mézes teával enyhíteni a tüneteket, sajnos nem túl nagy sikerrel. Ezért döntöttem úgy, hogy meglátogatom az orvost, hiszen egyrészt a suli állja a biztosítást, másrészt pont a sulimmal szemben van az amúgy szintén az iskolámhoz tartozó kórház is. Már csak az volt a kérdés, hogy honnan szerezhetem meg a TB kártyámat, ugyanis az osztálytársaim mondták, hogy nekik meg kellett venni a suliban 300 yuanért. Egy kazahsztáni srác azt mondta, hogy ő a postán vette 600-ért a sajátját. Azért ez vicces, hogy postán lehet venni TB kártyát… Én viszont tudtam, hogy nekem ingyé van minden, éppen ezért mentem a nemzetközi irodába, hogy akkor most honnan is kaphatom meg a sajátomat. Akkor mondták, hogy én már rég megkaptam, rajta van a suli pecsétje, elég azt bemutatnom. Rájöttem, hogy tényleg volt egy kis papír fecnim a suli bélyegzőjével, meg a fényképemmel ellátva, de sosem jöttem volna rá magamtól arra, hogy ez a TB kártyám. Van egy olyan sejtésem, hogy ezt csak itt fogom tudni használni, de remélem nem nagyon lesz rá szükségem máskor.

Tehát ma elmentem a dokihoz. Mindenki nagyon szigorúan betartja, hogy csak fél2-től kezdjen el ismét dolgozni, viszont onnantól mindenki ott van a helyén és nyitott ajtónál várja a betegeket. Fel voltam rá készülve, hogy nem igen fog itt senki angolul beszélni, ezért félretéve lányos zavaromat igyekeztem a magam kis kezdetleges szintjén kínaiul és activity módszerekkel elmondani, hogy miért is jöttem. Ebből az lett, hogy a bejáratnál egy nőnek mondtam, hogy mi bajom. Elküldött egy másik helyre, hogy majd ott tudok orvossal beszélni. Persze nem ám normálisan útbaigazított, csak olyan igazi kínais megoldással: mutogatott egy irányba, hogy arra menjek. El is mentem ’arra’. Ott már volt egy nagyobb csarnokszerű tér, és odamentem egy másik pulthoz. A csaj nagyon minimálisan tudott angolul, elkérte a diákigazolványom, meg a TB kártyám és elküldött a 113-as szobába. Amikor fél2 lett és megjött a doki, természetesen nem tudott angolul, ő is elkérte a diákom meg a TB-t és visszaküldött oda, ahonnan jöttem. Aztán nem nagyon tudtam, hogy most mégis miért lettem elküldve, de végül a recepcióhoz értem, ahol egy nővér kínaiul kérdezte, hogy mit szeretnék. Semmit nem értettem persze, de volt ott egy fiatal srác is, akit megkért a nő, hogy fordítson nekem. Végül elmutogattam, hogy mi a bajom és elküldött a 111-es szobába. Épp bent volt egy csaj, amit onnan tudok, hogy itt a dokik mindig nyitva hagyják az ajtókat… Elég fura, de legalább nem kell kopogni, mert mindenki látja, hogy ráér-e a doki vagy sem. Aztán bementem, mikor lehetett, és ennek a dokinőnek is odaadtam a kártyáim. Mondta, hogy menjek vissza megint abba a pultba, ahol egyszer már jártam és elkérték a kártyáim… Mondom ez nagyszerű, itt már sosem fognak megvizsgálni. Kiderült, hogy valami füzetszerűséget kellett megvennem 3 yuanért, ami tulajdonképpen a kartonomnak felel meg, ide jegyzik fel, hogy mik a tüneteim, meg hogyan kezeltek meg ilyesmik. Gondolom. Miután megvettem, végre megvizsgált a doki. Neki is elmondtam, hogy mi a bajom, majd fogta a borszeszégőjét, sterilizálta a kis fém bigyóját, amit aztán a számba dugott és úgy nézte meg a mandulám. Felírogatott mindenfélét, amiről azt hittem, hogy receptek, de kiderült, hogy vizsgálatokra küldött ott helyben. Volt egy vérvizsgálat, ahol az ujjamat szúrták meg és adtak ilyen nagy fültisztító pálcikát, ami amúgy nyálminta vételre jó, de nekem azért kellett, hogy a mandulámat megbaszkurálják vele. Miután megvolt a vérvétel, vissza kellett mennem a dokihoz, levette a mintát a mandulámról és mehettem vissza a laborosokhoz. Ott vártam kb. 3 percet és már a kezembe is nyomták a vérvizsgálat eredményeit, amit vihettem vissza a dokihoz. Megnézte, majd felírt két gyógyszert és ’máris’ mehettem isten hírével. Ha sima kínai lennék, vagy nem biztosított, akkor ez a röpke félóra jó pár száz yuanembe került volna, ugyanis minden vizsgálat és gyógyszer ára oda volt írva a papírokra. Amúgy a vizsgálatok előtt vissza kellett mennem ahhoz a pulthoz, hogy lepecsételjék a papírom, meg elvileg az a kassza is, de nekem ingyen volt és csak a pecsét kellett. Aztán a gyógyszerek kiváltásához is oda kellett mennem, de megint csak pecsétért, és utána mehettem a ’gyógyszertár’ részhez, ami szintén egy nagy pult volt és ott adták ki azt, ami a receptemen volt. Annyi szent, hogy imádják küldözgetni az embert mindenhova, csak hogy véletlenül se legyen egyszerű dolga. A másik oldalról nézve viszont, semmivel sem volt ez több idő, mint otthon elmenni a háziorvoshoz és várni egy csomót, ráadásul ott feleennyire sem alaposak, mint itt voltak. Most, hogy van gyógyszerem, már csak azt várom, hogy megint 100%-os legyek, és elmúljon ez a ’taknyom-nyálam egybefolyik’ állapot.

Lilla