Mindenekelőtt örömmel bejelenthetem: szinte teljesen meggyógyultam.
Egy nagyon minimálisan még kell fújnom az orrom, de a borzalmas, méreg ízű
lötyi, és a talán valamivel jobb ízű vízben feloldós poros orvosság
meggyógyított végre.
A hétvége kevésbé ment zökkenőmentesen, ugyanis közeleg a
tartózkodási engedély-igénylés lejárati ideje, ami az országba való belépéstől
számított 30 napon belül lehetséges, és az én sulim pont aznapra szervezte
ennek az elintézését, amikor nekem lejárna, vagyis szeptember 25-ére. Az orvosi
vizsgálatok eredményei meg ugyebár 21-re voltak beígérve, de (meglepő módon)
ezt is elhalasztották a következő napra, azaz szombatra. Tulajdonképpen annyi
volt az egész, hogy lusták voltak válogatni pénteken, ezért azt mondták, hogy
akinek kell a papírja, azt várják szeretettel másnap reggel 8-kor.
Természetesen repestem az örömtől, hogy a szombatomat is korai keléssel
kezdhetem, ráadásul akkor még mindig nem voltam túl jól, sőt, mindennek tetejébe
még az eső is szakadt odakint, úgy hogy tényleg semmi kedvem nem volt az egész
napos hajcihőhöz, ami rám várt.
Patrikkal nagy nehezen összekaptuk magunkat és első utunk a
sulimba vezetett. Ott viszonylag hamar oda is adták a papíromat, és már mentünk
is tovább az ’Exit and entry bureau’-ba, ahol a tartózkodási engedélyt adják
ki. Meg volt minden papírom, gondosan kikészítettem már előző este, hiszen
tudtam, hogy semmi kedvem nem lesz visszamenni csak azért, mert valami probléma
van. Mivel Patrikék pont pénteken intézték ezeket, ezért fel sem merült, hogy lenne
bármi, ami ne stimmelne. Elég sokat kellett sétálni a metró megállótól eddig az
épületig, és bár volt ernyőnk, így is eláztunk rendesen, mert tényleg olyan
volt ez az eső, mintha dézsából öntötték volna. Kb. 15-20 perces várakozás után
végre sorra kerültünk, de nem sokáig tartott az örömöm, mert kb. 1 perc után el
is küldött a nő, hogy nekem fehér papírom van, és neki sárga kell. Ezt a papírt
állítólag a sulitól kellett volna megkapnom, és mivel a kínaiaknál fehér ember
úgysem tudja kimagyarázni magát, ezért szemrebbenés nélkül küldött el minket,
hogy szerezzük be a sárga papírt, ha akarunk itt valamit… Jött az immár
szokásos dühroham. Főleg a sulit hibáztattam, mert ha pénteken odaadták volna
az orvosi papírt, akkor már aznap elmehettem volna erre a helyre és kiderült
volna a probléma, és szombaton elkérhettem volna a sárga papírom. Így viszont
maradt egy sürgető határidő, egy hiányzó papír, amiről azt sem tudtam, hogy hol
szerezhetném be és egy újabb túra erre a csodálatos helyre.
Szerencsére ma, hétfőn sikerült megszereznem a sárga papírt,
amiről kiderült, hogy végig ott volt az international office-ban, csak
hallgattak róla, mint a sír. Ennek az is lehet az oka, hogy más embereknek
kipostázták, de érdekes módon mi Patrikkal nem kaptunk, sőt, még a létezéséről
sem tudtunk. Amint megszereztem ez a lapot, máris mentem vissza az igénylő
helyre, és körülbelül 2 perc alatt be is adtam a dokumentumokat minden probléma
nélkül.
Visszatérve a szombatra. Bár az idő elég rossz volt, és a
kedvünk sem túl rózsás, hirtelen ötlettől vezérelve megnéztük a híres Nanjing
Road-i piacot, ahol amit nem lehet megvenni, az nem is létezik. Én már régóta
vágytam egy sima, egyszerű fekete táskára és úgy gondoltam kijövetelem előtt,
hogy nem is érdemes otthon beszerezni egy ilyet, hiszen itt Kínában
valószínűleg sokkal jutányosabb áron hozzá lehet jutni. Így sikerült 850
yuanről lealkudni 100 yuanre egy jó kis fekete (mű)bőr táskát, amihez ráadásul volt
még egy közepes méretű táska is. Ez pontosan annyiba került, mint amennyit én
szívesen kiadnék egy táskára. Igazából ezen a piacon, ha jól alkuszik az ember,
mindent pont annyi pénzért lehet megvenni, amennyit szívesen kiad rá. Maga a
piac nem az a nálunk megszokott, standos, utcai piac, hanem egy hatalmas,
négyemeletes épület, tele kis butikokkal. Az árusok meglepően jól beszélnek
angolul (már amennyire egy kínai képes jól beszélni angolul), és főleg külföldi
vevőkkel van tele a hely. Rengeteg a hamis luxusmárka, akár táska, ruha, cipő,
óra, elektronikai cikkek formájában. Maga az árképzés is sajátos, 2 típusa
lehet: az egyik, amikor az eladó irreálisan magas árat mond, aztán hozzáteszi,
hogy „de csak neked, csak most, x összegért adom”, a másik pedig, hogy a
kezedbe nyom egy számológépet, és várja, hogy te mondj egy árat. Teljesen
normális dolog, ha az eladó által mondott első árnak a töredékét ajánlod, és
utána, miközben a kínai összevissza sipítozik, hogy „de hát annyiért nem
adhatom”, te szépen kisétálsz az üzletből, ő pedig rohan utánad, hogy jól van
na, legyen annyi. Nem olyanok, mint az arabok, hogy elküldenek a legmelegebb
éghajlatra, ha pofátlanul alacsony áron kell valamit eladniuk, nem azt mondom,
hogy még így is nagyon szívélyesek, de biztos vagyok benne, hogy a kínainak még
így is megéri, ha valami nevetséges áron adhat valamit. Vicces volt, az egyik
boltban vettem szemhéj festéket, talán többeknek ismerős a MAC márka, na ez is
ilyen volt, még az is rá van írva, hogy ’Made in Canada’, a csaj 90 yuanért
akarta adni, én pedig mivel jókedvemben voltam a frissen vásárolt táskák miatt,
ezért 25 yuanért elvittem végül. Kérdezte a csaj, hogy mit csinálunk itt
Kínában, és mondtam, hogy egy évre jöttünk tanulni. Mivel a legfőbb érvem az
volt, hogy azért nem adok több pénzt a sminkre, mert szegény diák vagyok, ezért
ironikusan megjegyezte az eladó, hogy „ja, valószínűleg tényleg szegény diákok
vagytok, ha egy évig Kínában tanultok…”. Csak mosolyogtam rajta, végül is igaza
volt, de azért hozzátettem, hogy ösztöndíjjal jöttünk. Jól szétnéztünk, tudtunk
volna még alkudozni, meg pénzt költeni, de a korai kelés, meg a sok gyaloglás
miatt már kicsit elfáradtunk és úgy döntöttünk, hogy hazamegyünk inkább.
Íme a legújabb szerzeményeim:
Íme a legújabb szerzeményeim:
Vasárnap kialudtuk magunkat és verőfényes napsütés fogadott
minket. A spanyol srác, Aitor adta a fülest, hogy valahol a közelben van egy
út, ami tele van robogó meg bicikli árusokkal. Gondoltuk megnézzük, mert
Patriknak nagyon jól jönne egy robi vagy egy elektromos motor, hogy a suliba
hamarabb beérjen, meg egyébként is praktikus a rövidebb távú utakhoz, pl.
bevásárláskor is. Sajnos csak új robogók voltak, mi viszont kifejezetten
használtat kerestünk, mert nem akarunk rá annyit költeni, így üres kézzel
mentünk vissza a koliba, de azért a hirdetéseket még nézzük serényen, hátha van
valami jó ajánlat. Az angol tanári melókra is adjuk be folyamatosan a
jelentkezésünket, de kb. sehonnan nem írnak vissza, azért ez elég bosszantó…
Útközben azért láttunk egy-két dolgot, ami nem feledtette, hogy Kínában járunk:
Útközben azért láttunk egy-két dolgot, ami nem feledtette, hogy Kínában járunk:
Biztonságosan záródó doboz |
Azt hiszem az ÁNTSZ oda lenne a gyönyörűségtől, ha ezt látná |
Igazi utcán füstölt kacsák... Biztosan jó lehet az ízük is |
A mai nap viszont nem csak a tartózkodási kérelem beadása
miatt volt eredményes, hanem azért is, mert elég jó áron sikerült beszereznünk
egy hűtőt. 400 yuanért volt meghirdetve a kolihoz közel, mint kiderült, két
mongol csaj árulta, akik itt laknak a koleszban, szóval még csak nem is kellett
sokat cipelni. Ez a hűtő újonnan 700 yuan alsó hangon, bár a csaj azt mondta,
hogy ő tavaly még 1000-ért vette. Akár igaz, akár nem, ennyi pénzért sehol sem
láttam még hirdetve, és amúgy tényleg nagyon jó állapotban van, szóval
szerintem jó vásárt csináltunk ezzel. Most már vehetünk tejtermékeket, ha van
maradék kaja, azt is betehetjük, és megnyugodtam én is, hogy eggyel kevesebb
van a beszerzendő dolgok listáján. Még hátra van egy matrac, egy gyümölcs
centrifuga, egy bicikli és egy robogó. Szép lassan persze minden meg lesz, és
abban reménykedem, hogy legelőbb sikerül munkát találni, mert akkor nem kéne
azt nézni, hogy most mikor mit vegyünk meg.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése